A jel, a kulcs, a nyelv és a világ

„...és közben megértettem, hogy az emberek nem számok, az emberek inkább betűk, és minden betű történet akar lenni.” – narrál a kis Oscar, miközben papírhegyekkel veszi körül magát, térképeket szerkeszt, regisztereket alkot, és értelmezendő jelek sűrűjében próbál magának ösvényt törni. Merthogy a jelek, főleg a betűk és a számok valami végső evidencia felé vezetnek. Kell, hogy legyen értelme – mantrázik a fiú üvöltve-törve-zúzva tehetetlen anyjának. Kell, hogy legyen értelme.
Oscar (Thomas Horn) imádott apja (Tom Hanks) úgy vesztette életét a Világkereskedelmi Központ összeomlásakor, hogy teste soha nem került meg, a temetésen egy üres koporsó került a földbe. Oscar őrzi az apját. Őrzi a kazettát, amelyen az utolsó telefonhívásai szólnak, őrzi a közös felfedezések titkait. És amikor a papa dolgai között egy borítékban kulcsra lel, felcsillan a remény, hogy valamiféle értelem lappanghat valahol a dolgok mélyén, a zár mögött, amit ez a kulcs nyit.
Oscar nem csupán narrátora az alkotásnak, hanem az ő tudatán átszűrve jut el hozzánk minden. Ugyanakkor személyisége magával ragad, felkap, megpörget, még ha bonyolultsága egy neurobiológiai pervazív fejlődési zavarból származik is. Oscar maga az Asperger-szindróma: a repetíciós mániáival, a részletekre való rögeszmés odafigyeléssel, a pánikszerű félelemmel mindentől, ami mechanikájával akár csak egy milliomodnyi esélyt is ad a halálnak. Az úttesten csak egy csörgőt zötyögtetve tud átkelni, a világ számára undok közelképek és közelhangok halmaza.
Ahhoz, hogy ezt a filmet ténylegesen elemezni tudja, a kritika valószínűleg úgy kellene hogy kinézzen, mint az eredeti Jonathan Safran Foer-regény: tele betoldott ajtók és zárak képeivel, a végén pedig huszonpár oldalnyi háromdimenziós képeskönyvvel. Ehelyett reménytelenül szövegszerű, még ha meg is próbál rávilágítani, milyen fontos ebben a filmben a látás. Szemüvegek és nagyítók, üvegek és távcsövek jelzik az alkotásban, miféle szerepet tölt be az objektív, amelyen át nézünk. Tele van flashbackekkel, de egyik sem éles vágással kerül a szemünk elé, hanem elmosással és kitisztulással.
Azt hihetnénk, hogy ez egy jelek irdatlan halmazából álló katyvasz. És így is van. Azt hihetnénk, hogy ez egy szomorú film. És így is van. Ugyanakkor ez a kölyökprofesszor csöppet sem sötét figura, sőt. Thomas Horn vakító világosság, egy keresőgép, aki kényszeresen fényképez le minden Black vezetéknevű embert, legyen az elefántos képet dédelgető zokogó nő, dalra fakadó hívő, kínai étterem-tulajdonos, mosónő, idősödő nárcisz, transzvesztita. A képek mellé papírfecnik társulnak: van itt névjegykártya, újságkivágás, telefonkönyvrészlet, egy néma világháborús túlélő (Max von Sydow) kommunikációra szolgáló cetlijei. Információk szédítő adatbázisa. A film középpontjában a fiú felszakad, mint egy padláson lógó liszteszsák, és két és fél percben, egy szuszra foglalja össze, mit is keres és miért. A puszta hallgatásába is bele lehet roppanni. „A némák néha azért felejtenek el beszélni, mert traumájuk volt” – magyarázza később. Mert a nyelv újrateremti az eseményt.
Paradoxonokkal telt film ez: a fiú az értelmet keresi apja halála mögött, de szórakozásképp oximoronokat sorol a metrón. Kézzelfogható, papírra róható tárgyakkal üzletel, de valami fensőbb megnyugvást keres. Retteg a külvilágtól, de szinte sosincs otthon. Első látásra mindez valóban önellentmondásos, Stephen Daldry, az Órák, a Billy Elliot és A felolvasó rendezőjének univerzumában azonban ez a világ csodálatosan bonyolult massza, amely puszta létezésével is értelmetlenné tesz minden szemiotikai vizsgálódást.

Ez a film intelligens, masszív és csak harmadsorban érzelmes. Nem ismeri el a 9/11 nemzeti katasztrófa-jellegét, csak a partikuláris jelentőségét. Úgy nyújt reményt, hogy közben egy jelentésfosztott világot hagy maga mögött. Ez egy remek film. Épp ezért azt gondolom, hogy esélye sincs az Oscar-díjra. Thomas Hornt nem is jelölték, pedig két óra hosszán át a lelkét is elénk öklendezi. Max von Sydow óriási alakja éppen megérdemelné a legjobb mellékszereplő kitüntetését, de még erre is csak halovány esélyt látok.
Ne dőljenek be az amerikai kételyeknek. Ez az év egyik legjelentősebb tengerentúli alkotása.