Mi, vajdasági magyarok szeretjük a sportolóinkat. Büszkék vagyunk rájuk, mert ez a pici közösség immár több mint ötven olimpikont adott a világnak, s szinte minden évben örülhetünk egy-egy éremnek a világversenyekről, amelyet nemzettársaink szereznek. Büszkék vagyunk úgy általában a magyar sportolókra, mert ez a piciny nemzet óriás a sport terén, s egy-egy ötkarikás után a csodájára járnak a magyaroknak, mert az éremtáblázaton mindig a legelőkelőbb helyek egyikét kaparintják meg a jóval népesebb és sokkal gazdagabb országok előtt.
Ha azt állítjuk, a magyar sportnemzet, nem járunk messze az igazságtól. Az Orbán-kormány ezért a nemzet szempontjából stratégiai fontosságúnak ítéli meg a sportot, s ehhez mérten jelentősen támogatja is azt. Ha nem ölnének sok-sok milliárdot abba a mihaszna fociba, állítom, hogy a kajakosok, az úszók, a tekézők és a birkózók... mellett számos más ágazatban is a csúcsra jutnának, így például kézilabdában is, mint ahogy újra csúcsra jutottak a vízilabdázók.
Vajdaságban szintén óriási sikereknek örülhettünk, hiszen nem felejtjük el Mester Gyula olimpiai aranyát Sydneyből, azt, hogy kézilabdában volt nekünk egy Illés Katicánk, Galic Zitánk és egy Holpert Józsefünk, újabban pedig Sterbik Árpádnak szoríthatunk, hogy a sportlövő Binder Aranka a legnehezebb pillanatokban bronzérmet nyert 1992-ben, Barcelonában, hogy asztaliteniszben van nekünk egy Boros Tamaránk, aki Athénban kis híján a dobogóra állhatott az ázsiai rengetegben, s ha már az asztalitenisznél tartunk, van nekünk egy Erdélyi Szilviánk is, aki szintén 2004-ben próbálhatott szerencsét az ötkarikáson. Kajak-kenuban ott vannak a bezdáni lányok, akik kiharcolták a londoni olimpián való részvételt, s hát milyen büszkék voltunk a volt világelső teniszezőnkre, Szeles Mónikára, a kilencszeres Grand Slam-győztesre, 2000-ben olimpiai bronzérmesre, s milyen büszkék vagyunk arra, hogy tekében a világ legjobbja az óbecsei Zavarkó Vilmos, s mindjárt a nyomában van a törökbecsei Ernyesi Róbert, akik fiatal koruk ellenére már sokszoros világbajnokok.
Külön fejezet a birkózás. Ebben a sportágban tájainkról már a század első felében is kiváló versenyzők kerültek ki, s az idősebbek még emlékeznek Horváth Istvánra, a XX. század legjobb jugoszláviai birkózójára, aki két világbajnoki címe mellett 36 évesen nyert ezüstöt 1968-ban a mexikóvárosi olimpián, s jugoszláv birkózóként egyedül ő kapta meg 1966-ban az igen rangos elismerést, a Fair Play-díjat. Ő volt az első vajdasági magyar olimpiai érmes jugoszláv színekben, de aztán sokan követték őt, mert eljutott az olimpiára, és ott bronzot nyert Törtei József, Zentáról még olimpikon volt Szemerédi István, Szabó Palóc Nándor, Kopasz Károly és Frísz Krisztián, Moszkvában léphetett fel Magyarkanizsa eddigi egyetlen olimpikonja, Csaba Ferenc, s három olimpián vett részt az adai születésű Kaszap Károly.
A birkózást tehát nyugodtan nevezhetjük a vajdasági magyarok védjegyének, hiszen a szerbiai válogatottakat manapság is túlnyomórészt mi alkotjuk. Az utánpótlás-nevelésben Zenta és Magyarkanizsa jeleskedik. Magyarkanizsának a '90-es években volt egy bajnoki nemzedéke, Zenta legutóbb 2003-ban lett országos bajnok, s 10 év kellett ahhoz, hogy egy újabb bajnoki generáció cseperedjen fel. Ám bajnokok nem lehetnek, mert a közelmúltban a legjobbjai, Nemes Máté és Nemes Viktor a gazdag címvédőhöz, a nagybecskereki Proleterhez igazoltak, s a vezetőség – a zentaiak és a környékbeliek nem kis megrökönyödésére – szélnek eresztette a megmaradt csapatot, akik közül a legtöbben a szomszédos Potisje gárdájához igazoltak.
Zentán azóta sem csillapodnak a kedélyek. Habár a vezetők sajtótájékoztatón részletesen elmesélték a történteket, a Tisza-partiak nem nyugodtak bele, mi történt az egyik kedvenc klubjukkal. Az eset súlyát mutatja, hogy már a minisztériumból is érdeklődnek a történtek után, a Sportszövetség keddre közvitát hirdetett meg az üggyel kapcsolatban, közben meg Zentán és Szabadkán járt a sztori két főszereplője, a Szerbiai Birkózó-szövetség (nagybecskereki) elnöke és a Proleter vezetője, fűt-fát ígérve, mert szerintük az, hogy a bánáti városba elcsábított négy zentai (!) és egy szabadkai válogatottal otthonukban (tehát Zentán és Szabadkán) az eddigi edzők foglalkozzanak – nemzeti érdek.
Hogy miért nem lehet az nemzeti érdek, hogy a legjobbakat kinevelő Zenta legyen a bajnok, rejtély. Mindenesetre marad a tény, hogy a Tisza-parti városból már ifi korukban eligazolnak a legjobbak, az edzőknek meg nem marad más hátra, minthogy egy másik 10–15 éves ciklusban újabb bajnokokat neveljenek, akik majd szintén eligazolnak tájainkról, s egy idegen közegnek szerzik az érmeket.
Meddig megy ez így?! – teszik fel a kérdést a polgárok, a válasz pedig egyszerű rá: addig, amíg városuk meg nem becsüli a teljesítményüket, s megpróbál optimális feltételeket biztosítani a számukra. Zentán például százfelé osztják azt a kicsi pénzt, amelyet az önkormányzat a sportra biztosít, s politikai vagy önös érdekekből olyanok is részesülnek belőle, akiknek két komoly versenyük sincs egy évben. Teljesen elvétett az ösztöndíjazási rendszer, de még munkahelyet sem tudunk biztosítani a legjobbjainknak, s a két emblematikus klubnak, az asztaliteniszezőnek és a birkózónak, évi nem egész 300 ezer dinárból kell csodát produkálnia.
Nos, ez nem megy. A politikusoknak végre el kell dönteniük, kell-e nekünk élsport, kellenek-e az érmek, a bajnoki címek. Mert ha igen, akkor bizony elő kell venni a pénztárcát. Ugyanez vonatkozik a sportklub(ok) elöljáróira is. Esetünkben a birkózóklub elnöke a helyi önkormányzat egyik vezetője, s elvárható lenne tőle, hogy kilobbizzon egy kis pénzt, az igazgató pedig a város egyik leggazdagabb embere, akitől meg azt várjuk, ha nem is akarja sajátját beletenni, hát találjon néhány olyan szponzort, amely nyugodt működést biztosít a csapatnak (van pozitív példa is erre, hiszen a zentai malom igazgatója és tulajdonosa szinte teljes egészében a saját pénzéből finanszírozza a helyi labdarúgókat).
Az, hogy a Zenta idén nem lett bajnok, hanem szinte szétesett, az néhány ezer eurón múlott. Hát ennyit nem vagyunk képesek előteremteni?! A Nemes-fivérek most 50 ezer dinár fizetést kapnak havonta Nagybecskereken, de gyanítom, hogy ennek a feléért is Zentán maradtak volna. Ki lehet számolni, éves szinten mennyi lenne ez...
Az eset azonban nem egyedi. Ugyanez vonatkozik az asztaliteniszezőkre, és elhagyták Zentát a legjobb vízilabdázók is. Érdekes mód, valamennyien magyarok voltak, akik vagy gazdagabb szerb, vagy magyarországi és más külföldi klubokba igazoltak. Éppen ezért fel lehet vetni ismételten azt a kérdést, amelyet úgy tíz évvel ezelőtt Józsa Lászlónak, a Magyar Nemzeti Tanács tettünk fel: mikor lesz az MNT-nek sportstratégiája?
Sajnos, ez a kérdés még mindig aktuális. Volt egy terv, hogy 2011 végéig elkészül az ifjúsági stratégia, s abba belekerül a sport is. A kész dokumentum azonban még mindig várat magára. Az sem világos, a VMSZ-nek milyen koncepciója van a sportolóink kapcsán. Mert ugyan hatáskör tekintetében csak a helyi önkormányzatoknak van döntési joguk, de azért azt is el tudjuk képzelni, hogy Pásztor István, a VMSZ elnöke és dr. Korhecz Tamás – aki maga is kiváló sportoló –, az MNT elnöke tekintélyénél fogva besegíthet ilyen rendkívüli ügyekben, s meggyőzhetik a magyar önkormányzatok vezetőit, hogy tartsuk meg a legjobbjainkat.
Ezeknek a dolgoknak egyszer s mindenkorra a helyére kell kerülniük. Mert ne mondja senki sem, hogy egy milliárdos költségvetésű városban nem jut néhány millió a legjobbjainkra. Ez csak jó szándék kérdése, mint ahogy jó szándék kérdése az is, hogy a helyi vállalatok munkát biztosítsanak a sportolóknak, ha már donációt nem nagyon akarnak adni. Jó kezdet lenne ez a gyerekek visszatartására, s akkor ismét örülhetnénk a vajdasági magyar sportolók érmeinek, a bajnoki címeknek.
