Az elmúlt négy év bővelkedett történelmi eseményekben. Az anyaország és a délvidéki magyarság kapcsolatát tekintve is, meg a vajdasági magyar közösség belső szerveződését, munkáját és helytállását illetően is fontos dolgok történtek velünk. Korsós Tamás Magyarország szabadkai főkonzulja a Kárpát-medencében is sok tekintetben egyedülálló közösségnek tartja a vajdasági magyarságot. A szabadkai külképviselet vezetőjeként négy évet töltött Vajdaságban.
Hogyan látta Szabadkát, amikor ide érkezett főkonzulként és most milyennek látja?
– Korábban egyszer jártam Szabadkán és kedves, otthonos városnak tartottam, nem érzetem idegennek, amikor megkezdtem a szolgálatomat. Bennem – megmagyarázhatatlan okok miatt – mediterrán hangulatot kelt. A városon is azt érzem, amit a délvidéki magyarságon: mediterrán élni akarást, optimizmust meg azt, hogy egy erőteljes polgári lét mellett a földhöz, a mezőgazdasághoz való ragaszkodás is jelen van. Ha lehet élni polgári módon, akkor nagyon szívesen élnek polgári módon, ha meg túl kell élni, akkor nem átallnak a mezőgazdaság felé fordulni, s megteremteni azt a biztonságot, ami a polgári létet jelenti. Kedves emberek lakják, igényesek, és az egész magyarságon is azt érzem, hogy ragaszkodnak a kultúrához és lélekszámukhoz képest nagyon sok tehetséges embert neveltek ki. Az egész Kárpát-medencét tekintve mintha a legtöbb tehetséges ember erről a vidékről származna. Élhető városnak tartom Szabadkát: nyüzsög, lehet, hogy látott szebb napokat is, de érzeni a tenni akarást, az élni akarását.
Ön 2010-ben érkezett meg külképviseleti vezetőként Magyarország Szabadkai Főkonzulátusára. Az elmúlt négy évben több történelmi eseménynek is részese volt. A könnyített eljárással megszerezhető magyar állampolgárság igénylésének megszervezése, majd az esketések, mind új feladatok voltak.
– Amikor 2010 februárjában megérkeztem a külképviseletre, már benne volt a levegőben, hogy hamarosan sor kerül a kettős állampolgárság igénylésének lehetőségére. Azonban amikor megérkeztem, az első munkanapjaim azzal teletek, hogy felmondásokat írtam alá, mert megszűnt a vízumkényszer, le kellett építeni a személyzetet. Az egyik épületünket már nem is béreltük. Azonban májusban a választások után, első intézkedésként megszületett a törvény a könnyített eljárással megszerezhető magyar állampolgárságról. Nem volt egy pillanatig sem kérdés, hogy a főkonzulátusnak ez az elsődleges feladata, hogy ezt a munkát minél gyorsabban, pontosabban és ügyfélbarátian intézze. Akkor még élénken élt az itteni emberekben a sorban állás a vízumért. Ezt mindenképpen el akartuk kerülni. Bizonyos vagyok benne, hogy az elődeim igyekeztek a vízumkiadást is megszervezni, de a hatalmas igény sorban állással járt. Úgy érzetem, hogy az egész ügyfélbarát eljárással azt kellene helyrehozni, hogy amikor nagyon kellett volna a délvidéki magyaroknak a kettős állampolgárság, akkor erre nem volt meg sem a politikai, közjogi, európai, sem ... még sorolhatnám, milyen lehetőség. Akkor Magyarország ezt nem tudta megadni. Aztán megtörtént december 5-én a gyászos népszavazás, ezt követően pedig a schengeni vízum bevezetése. Ezek mind olyan helyzetet teremtettek, amelyben a határon kívüli közösségek fenntartással szemlélték az anyaország viszonyulását, ígéreteit. Ezért nekünk mindenképpen arra kellett törekedni, hogy gyökeresen megváltozzon már a főkonzulátusra való belépés körülménye, az érzület, a benyomás. Telefonos rendszert vezettünk be, hogy elkerüljük a sorban állást. Emlékszem, november első napjaiban, amikor kezdtük fogadni az időpontok előjegyeztetésének hívásait, egyetlen napon 800 telefonhívás érkezett. Ezúttal is elnézést kérek mindenkitől, ha nehezen kapható meg a főkonzulátus, ez azért van, mert a munkatársaink beszélnek, tehát fogadják a hívásokat, a bejövő vonalak száma meg korlátozott. Bevált ez a telefonos rendszer, nem volt sorban állás. Hogy minél ügyfélbarátibb legyen az új magyar állampolgárok fogadása, megszüntettük a golyóálló üvegeket és az íróasztal két oldalán ülve tárgyalunk az ügyfelekkel. A várakozás idejét kedvesebbé tettük egy gyereksarok kialakításával. Modern projekmenedzsment-technikákat alkalmaztuk a közigazgatásban, és ez bevált. Alkalmazottaink saját ügyirataikon gyakoroltak 2010 karácsonya és szilvesztere között, hogy az újév első napjaiban élesben zökkenőmentesen menjen a munka. E gyakorlatozás idején kiderült, hogy hiányzik még néhány szkenner. Akkor úgy ítéltem meg, hogy ezen a külképviseleten én vagyok a legnélkülözhetőbb ember ezekben a napokban, autóba ültem és magam hoztam el Budapestről a hiányzó felszerelést. Visszatekintve, úgy érzem, valóban sikerült ügyfélbarát ügyintézést megvalósítanunk a főkonzulátuson. De nemcsak a külképviseleten igyekeztünk minél odaadóbban dolgozni, hanem lakossági fórumokat tartottunk, elmentünk a kis településekre is elmagyarázni, hogyan lehet hozzájutni a magyar állampolgársághoz, ott voltunk a rendezvényeken is és találkoztunk a délvidéki magyarokkal. Ha ezt számszerűsíteni akarom, akkor elmondhatom, hogy megközelítőleg 100 lakossági fórumot tartottunk, mintegy 150 helyen vettünk át kihelyezett konzuli napokon a kérelmeket, 80 és 280 között egy-egy ilyen alkalommal, s mintegy 600 rendezvényen vettünk részt ez alatt az idő alatt. Úgy érzem, ezzel sikerült nemcsak a főkonzulátust, hanem az anyaországot is közelebb vinni az itteni magyarokhoz. Ez olyan beágyazottsága lett itt a főkonzulátusnak, ami talán hivatali referenciának is számít.
Kétségtelen, hogy az új eljárás nagy terhet rótt a külképviseletre. A pontos ügyintézés azonban a honosításnak csak az egyik oldala. Ennek kapcsán rengeteg emberi megnyilvánulást tapasztalhattunk mi újságírók, és gondolom Önök is itt a főkonzulátuson.
– Mi mindannyian összeszorult torokkal, megilletődve hallgattuk az élettörténeteket. Én magam csaknem 10 ezer embert eskettem fel s az eskütétel után is gyakran szívszorító mondatok hangzottak el. Eddig a szabadkai főkonzulátuson megközelítőleg 120 ezren igényelték a magyar állampolgárságot. Ez körülbelül a fele az itteni közösségnek és ezek közül ezen a külképviseleten 80 000-en kérték a magyar állampolgárságot, 70 000-en le is tették az esküt. S mintegy 25 000 útlevelet adtunk ki ezen a főkonzulátuson. Tehát nem mindenki pusztán az útlevélért kérte az állampolgárságot.
Feltételezem, Ön is részese volt néhány emberi pillanatnak.
– Valóban, én is őrzök a lelkemben nagyon emberi pillanatokat. Például 2011. március 15-ét, az első eskütételt. Német Zsolt akkori politikai államtitkár volt a díszvendég, nem volt még az eskütételre koreográfia, ki kellett találni, hogyan csináljuk. Nekem is összeszorult a torkom, amikor kezet fogtam az új magyar állampolgárokkal, majd koccintottunk. Megvallom, nekem az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor az összes alkalmazottunk megkapta a honosítási okiratát és akkor házi ünnepség keretében csak nekik rendeztünk eskütételt, ahol is a munkatársak közül voltak, akik felléptek az ünnepségen, a kiküldött hölgyek, a feleségemet, Beatrixot is beleértve, népviseletbe öltözve szolgálták fel a pezsgőt. Majd az összes munkatársunkat és családtagjaikat egy vendéglőben megvendégeltük. Szem nem maradt szárazon. De ugyanígy emlékezetes volt, hogy az egyik hölgy igen áldott állapotban volt. Lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha megszületik a baba, mert ő lesz az első született magyar állampolgár a Délvidéken. Meglátogattam őket a kórházban és egy nagy csokor virággal köszöntöttem a kisbabát és az anyukáját. Ugyancsak a szülészethez kapcsolódik egy másik esemény: már ki volt tűzve az eskütétel időpontja, ám a kismamának be kellett menni a kórházba, még mielőtt esküt tehetett volna. Sikerült a nőgyógyászaton egy nővérszobába félre vonulnunk és egy vagy két nappal korábban felesketni a kismamát, hogy a gyermeke már magyar állampolgárként születhessen meg.
Egy emlékkönyv várta az eskütételen az új magyar állampolgárokat.
– Úgy gondoltam, hogy mivel minden nagy építkezésnél letesznek egy alapkövet, mi a honosítási eljárással nagyon nagy építkezésbe fogtunk: egy nemzetet építettünk. Ezért készíttettünk egy antilopfedelű könyvet, ami a Magyarok Könyve – Szabadka nevet viseli, és ebbe mindenki, akinek nemes gondolatai támadtak, beírhatta. Üzenetek ezek a jövőnek. Immáron a negyedik kötetnél tartunk. Ha belelapozunk ezekbe a könyvekbe, még a kérges férfiszívek is megenyhülnek, a szemek elfátyolosodnak, olyan érzelmek és gondolatok vannak bennük. Egyszer majd a Nemzeti Múzeumba kerülnek szerintem ezek a kötetek.
A délvidéki magyarság számára, a nemzetrész leszakadása óta a legfontosabb esemény volt, hogy közjogilag is az anyaországhoz tartozhatott. Ezt igazolta is a közösség azzal, hogy lélekszámához viszonyítva itt igényelték a legtöbben a magyar állampolgárságot. Világelsők lettünk. Ön hogyan látja ez a parányi közösséget, kondícióját tekintve, helytállását nézve?
– Ez egy rendkívül életerős, alkotó és rendkívül aktív közösség. Lélekszáma szempontjából a legaktívabb volt az állampolgárságot tekintve, valamint a választásokon való részvételben is. Egyedülálló a Kárpát-medencében, hogy mintegy 130 000 aktív tagja van ennek a közösségnek, akik valamilyen kapcsolatot ápolnak a közzel. Az állampolgársági igénylés is lassan eléri ezt a számot. Ez a közösség jutott legtovább az autonómia építésében is. Az elmúlt négy évben ez a közösség olyan utat járt be, ami szintén egyedülálló, s az elmúlt évtizedek történetéből a legszerencsésebb csillagzat van a számára ahhoz, hogy ez a közösség ne csak megmaradjon, hanem fejlődjön, s mindezt a többségi nemzettel történő együttműködéssel, európai uniós tagságnak a perspektívájában és hihetetlen anyaországi kötődéssel, támogatással. Ennek a közösségnek olyan vezetői voltak, akik tettekben gondolkodtak, nem sírdogálásban, kibicelésben. Megfogalmaztak olyan stratégiákat, amelyek a jövőjüket határozták meg. Itt az oktatási és egyéb stratégiákra gondolok. A magyar kormány ehhez támogatást ígért. Négy év alatt az látható, hogy ezek a stratégiák, amelyek az önazonossághoz, az identitáshoz, az oktatáshoz és művelődéshez stb. kötődnek, megszülettek és rendkívül jól használhatók. A magyar kormány hiteles ígéretet tett, hogy támogatja ezeket. Ennek a munkának köszönhetően, amit a Magyar Nemzeti Tanács elvégzett, egyre többen támogatják a legreprezentatívabb képviseleti szerveiket, mint korábban. Véleményem szerint az itteni magyar közösség lelkében megerősödött, látván, hogy saját képviseleti szerveivel is tud eredményt elérni, és nem bűn megfogalmazni a közösség érdekét. Most már ott tartunk, hogy lezárult a magvetés korszaka, ami az identitásmegőrzést illeti. Tovább lehet lépni, újabb magot lehet elvetni. Tusványoson Orbán Viktor miniszterelnök és Pásztor István megállapodást kötöttek, hogy az elkövetkezőkben is megkapja ez a közösség azt a támogatást, amit eddig élvezett. A magyar kormány azon programok mögé fog állni, amiket ez a közösség kidolgozott. Ezek vadonatúj programok: térség- és gazdaság-fejlesztési programok, szociális ellátórendszer kialakítását, megalakítását tervezik, valamint egy egészségügyi központ létrehozását. Elindult a gondolkodás ebbe az irányba, és most projektszinten kell kidolgozni ezeket. A Kárpát-medencét tekintve ez a közösség élen jár az önszerveződésben, és hogy kidolgozza ezeket a projekteket, megvalósítsa őket, sokkal többet, mint bármelyik másik nemzetrész.
Két évvel ezelőtt a magyar miniszterelnök megbízásából Ön adta át a millenniumi zászlót a Szent György-templomnak. Percekig zúgott a taps. Emlékszik?
– Én ilyent még nem éreztem. Akkorra már nagyon sokan tudták, hogy mit csinál a főkonzulátus. Volt becsületünk, talán így mondanám. Amikor felkonferáltak, olyan tapsot kaptam – több ezer ember volt ott –, ami azt igazolta, hogy nekünk ezt kell csinálnunk. Visszaigazolta, hogy helytállásunk eredményes. Nem hivatalnokként igyekeztünk a munkánkat végezni, hanem ez volt a küldetésünk, a missziónk. A közönségből olyan szeretet áradt, ami a főkonzulátusnak megtiszteltetés. Valamennyi munkatársamnak is szólt ez a szeretet, mert nélkülük nem mentek volna így a dolgok, ahogy mentek.
Mit tudott legnehezebben megszokni itt, a Délvidéken?
– Mindent meg lehetett szokni, mert itt a szavak vagy a mondatok ugyanazt jelentik, mint Magyarországon.
Én viszont úgy gondolom, nyersebbek vagyunk a fogalmazásban, meg más egyéb téren is.
– Én viszont azt mondanám, hogy inkább jobban nevén nevezik a dolgokat. Nem nyerseség ez. Nagyon sokszor érthetőbben, egyszerűbben fogalmazzák meg azt, amit mások óvatosságból vagy vélt óvatosságból másként fogalmaznak meg.
Önnek ez szimpatikus?
– Igen, nekem ez szimpatikus. Nem kellett ezen különösebben semmit megszokni, mert számomra ez a normális. Ha valaki idejön Szabadkára szolgálni, ne próbáljon meg mást keresni itt, mint ami szabadkai és vajdasági. Én és a családom is olyanok vagyunk, hogy ott érezzük jól magunkat, ahol éppen vagyunk. Nem próbáltam meg Szabadkán magas hegyeket keresni. Olyanok nincsenek Szabadkán. Én otthon éreztem magam itt, és életem egyik legszebb négy évének tartom az elmúlt éveket, amit itt tölthettem. Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy itt lehettem, amikor az állampolgársági ügyeket kellett intézni és életem nagy sikerei közé sorolom, hogy ezt megtettem. S érzelmileg én egy kicsit a szívemben is magammal viszem ezt a Délvidéket is meg az itteni magyar közösséget is. Más történelmi események is voltak az állampolgárságon kívül. Amikor megkezdtem a diplomáciai szolgálatomat Szabadkán, még ott tartottunk, hogy Csúrogon összetörték a kereszteket, most meg áll az emlékmű, a két államelnök fejet hajtott az áldozatok emléke előtt… négy évvel ezelőtt erről álmodni sem mertünk. Örülök, hogy ebben az időszakban itt lehettem.
Sikeres diplomatának tartja magát?
– Rendkívül. Hálát adok a Gondviselésnek, hogy ezt a négy évet itt tölthettem. Ha most azt mondanák, hogy egy másik országban misszióvezetőként dolgozhatok, nem vállalnám, újra csak Szabadkát választanám.
