Bács

Bács az egyik legrégebbi település Vajdaság területén, már a római korban is lakott terület volt. A magyar történelemtudósok a vármegye alapítását I. István nevéhez fűzik. Szent László király korából több oklevélben is szerepel a bácsi érsekség, III. Béla idejében pedig a kalocsai érsekség székhelye volt.

A Mosztonga folyón át megközelíthető várát az egykori erődrendszer központjaként 1192-ben említették először. 1158-ban II. Géza itt töltötte a húsvéti ünnepeket, de Hunyadi Mátyás és II. Ulászló is szívesen időzött Bácson. Ilyen gazdag magyar múlt ellenére itt már csak nagyon ritkán hallani magyar szót. A magyarok elmentek. Az öregek egyedül maradtak, nincs kihez anyanyelvükön szólniuk. Ha van is, unokáik már nem értik őket. Ha a fiatalok tanulnak magyarul, azt csakis egy biztosabb jövő érdekében teszik. De az elvándorlásról másként beszélnek a bácsiak, mint mi a tömbben, a hangjukban nem érezni bizonytalanságot vagy bánatot, még az idősek hangjában sem.

A VMSZ helyi irodájában Katona Tibor, a bácsi VMSZ elnöke fogadott bennünket. Neki köszönhető, hogy 2003 decemberében itt megalakult a párt helyi szervezete. A pártnak mintegy 150 bácsi tagja van papíron, de mint Katona mondja, sokan meghaltak, még többen elmentek. Egy szoba, asztal, pár szék. A tető beázik, foltos a plafon. A falon különböző színes filccel teleírt papírtáblán magyar szavak és azok szerb megfelelője. Mellette egy kartonlapra ragasztott választási plakáton Pásztor István arcképe, az iroda központi dísze. Fűtés nincs. Itt történik a magyar oktatás, vagyis a felkészítés az állampolgársági vizsgára.

Heti két alkalom háromezer dinárba kerül havonta. Sokan 7-8 hónap tanulás után sem mennek át a vizsgán. Állítólag a legutóbbi két fogadónapon már senki sem tett eleget a mind szigorúbb feltételeknek. Bácson volt különben Vajdaságban az első kihelyezett konzuli fogadónap, amelyet követően 26-an szereztek magyar állampolgárságot. Az elnök szerint egyikük sincs már az országban. Tibor fia és másfél éves unokája sincs már idehaza, három hónapja mentek ki Ausztriába. Amikor a bácsi magyarok jövőjéről kérdezem, lendít a kezével. Sehogy nem látom – mondja –, segítség kellene. Azt mondja, magyarul itt már szinte senki sem beszél. Ő is keresgéli a szavakat, szerbül sokkal gördülékenyebben folyna a társalgás. Bácson 430-440 magyar van. Akinek van magyar útlevele, az már elment. Ennek ellenére Tibornak még vannak tervei. Elmeséli, hogy az irodahelyiségből klubbot szeretne csinálni, ahová a templom után befordulhatnának a magyar emberek. Már egy tévét is hozott otthonról. De kellene egy laptop is, meg az iroda fűtését is meg kellene oldani. – Ha én kilépnék a pártból, ez szétesne öt perc múlva, mert nincs más, aki ezt megcsinálná – mondja Tibor.

MAGYAR ISKOLA NÉLKÜL NEHÉZ MEGMARADNI

Az összefogás hiányát, az inerciát fájlalják idősebb beszélgetőtársaink is, egy 82 és egy 60 éves hölgy, mindkettő Erzsébet és a 82 éves Pista bácsi. Gyönyörű tisztasággal beszélik még a magyar nyelvet, bár bevallják, ritkán van rá alkalmuk. Egyedül vannak, vagy a család már nem beszéli a nyelvet.

Magyar televíziót néznek, olvassák a Magyar Szót és Hét Napot. Közülük csak a 82 éves Genics Pista bácsi tanult iskolai keretek között magyarul négy évig. Talán 1949-ben vagy 1950-ben volt az utolsó év, mikor még létezett magyar osztály Bácson. Mesélik, hogy valamikor a bácsi értelmiséget a magyarok képezték: az orvos, az állatorvos, a patikus mind-mind magyarok voltak. Hogy miért szűnt meg a magyar oktatás, nem tudnak pontos választ adni. Talán jött egy rendelet. Talán a szülők akarata volt az, hogy a gyerekeik az általános iskola után tovább tanulhassanak, jobban érvényesüljenek, annak ellenére, hogy az iskolába iratkozó gyermekek alig tudtak szerbül, hiszen otthon addig kizárólag magyarul beszéltek.
– Engem 1962-ben szerb osztályba írattak a szüleim, és én sírtam emiatt – mondja a hatvanéves Skraván Erzsébet.

Egyikük szerint nem lenne elég érdeklődő arra, hogy ma iskolai keretek között tanuljanak a gyerekek magyarul, másikuk szerint azonban lenne igény az anyanyelvápolásra, csak valahol mindig elakad a kezdeményezés.

– Kevés az olyan fiatal, aki szívből szeretne megtanulni magyarul, őket csak az útlevél érdeki. Nem Magyarországra akarnak menni, hanem Nyugatra, dolgozni akarnak – mondja Pista bácsi.

Anne Rose Filipović, a Corvin Mátyás Magyar Művelődési Egyesület elnöke szerint legalább 24 gyermek igényelné az anyanyelvápolást Bácson. A szülőknek nincs pénzük fizetni a magyarórákért, amelyeket a VMSZ irodájában tartanak. Elmondása szerint már három éve ígérgetik, hogy küldenek egy tanárt, de hiába várják mind a bácsi, mind a szomszédos vajszkai magyarok. Úgy érzi, magukra maradtak. Kitől várnak segítséget? Mesélik, bármelyik politikus megfordult a faluban, ígért hetet-havat, aztán elment, megfeledkezett róluk. Legyintenek, majd jönnek megint a következő választások előtt.

„HA MÁR NEM LESZÜNK...”

Pista bácsi kategorikus választ ad, szerinte nincs a bácsi magyarságnak jövője, de nem csak a magyarságról vélekedik így. Úgy látja, a munkanélküliség, a nincstelenség miatt elnéptelenedik az egész település. Az asszonyok hiányolják a magyar istentiszteletet, régebben legalább misekor találkoztak egymással a magyarok. Elmondásuk szerint ma már egyáltalán nincs magyar nyelven mise szolgáltatva, még Péter-Pálra, a templomuk védőszentjének ünnepére is szlovák misét mond a pap, abban a templomban, mely a nép között csak a fehér templom nevet viseli, és egykor csak a magyaroké és a németeké volt.
– Elég sajnos – mondja az idősebb Erzsi néni.

– De a szlovákok jönnek Szelencséről (Bácsújfaluról) biciklivel, a magyarok meg otthon ülnek – teszi hozzá a fiatalabb Erzsébet. Majd sokáig panaszkodnak a papra, hogy nem tartja össze a népet. Úgy érzik, magyarságukban egyedül lettek hagyva ott, a végeken.
– Én így érzem születésem óta – mondja Skraván Erzsébet.
– Senki nem is tudja, hogy létezünk mi itt – fűzi hozzá Pista bácsi. – Ha már nem leszünk, nem lesz senki, aki tudna magyarul.
– De én nem adtam fel a reményt – mondja a fiatalabb Erzsébet. – Hogy kiben reménykedek? A jó Istenben. Nekem öt gyermekem van. Az egyik Hollandiában, a másik Kanadában, kettő Svájcban, az ötödiket, aki még középiskolás, az érettségi után viszik az idősebbek magukkal. De mind visszajön – mondja könnyes szemmel Erzsébet.

Anne Rose Filipović szerint ha nem fognak össze a bácsi magyarok, nincs jövőjük.
– Papíron majd ötszáz magyar van, de akármikor valami segítséget kérek az egyesület érdekében, senki sem jelentkezik, kivéve néhány embert. Mindent pár ember csinál, és így ez nagyon nehéz. Ezt mi szeretetből csináljuk, és nem adjuk fel. Pista bácsi csak legyint:
– Tudja, nekem mennyi magyar könyvem van, és nincs kire hagynom... – panaszkodik. – Mindkét unokám szerb. A lányom szerb férfihez ment férjhez, az unokáim már szerbek – meséli.

MAGYARUL ÉNEKELNEK

Pista bácsi egyik unokája, Saša, annak ellenére, hogy nem beszéli a magyar nyelvet, énekel magyarul. Mint a többi magyar felmenőkkel rendelkező bácsi fiatal, akik tagjai a Corvin Mátyás nevét viselő magyar művelődési egyesületnek. Négy fiatallal beszélgettünk a művelődési egyesületből, két fiúval és két lánnyal.

Szerbül folytattuk a társalgást, mert magyarul nem tudnak, bár szeretnének megtanulni, de csak azért, hogy magyar útlevélhez jussanak. Két lány testvérpár, akik magyarnak vallják magukat a szüleik után, és két fiú. Az egyik ukrán nemzetiségű, a másik szerb. Közülük van, aki tanulmányait szeretné külföldön folytatni, van, aki dolgozni akar. Hogy hová mennének? Minél messzebb, mondják, annál jobb. Itt nincs munka, nincs jövő.
– Nem tudunk jobb munkát találni, ha az anyánk vagy az apánk nem párttag – mondja Dejan. – Hiába rendelkezel akár egyetemi diplomával is.
– Az unokám akárhová megy állásinterjúra, azzal a kérdéssel kezdik, hogy melyik pártnak a tagja – meséli Pista bácsi. – Hiába tesz eleget minden feltételnek, nem kell – mondja bánatosan, majd elmeséli, milyen nehezen élnek meg ők ketten a fiatalember alkalmi munkáiból és az ő nyugdíjából.

Ezek a fiatalok az európai hagyományok napján magyar népviseletbe öltöznek, dél-alföldi táncokat táncolnak, magyar népdalokat énekelnek. Kérdeztem, milyen érzés. Hallgatnak, feszelegnek a széken. Pedig nem kellene.