Tóth Péter Lóránt kunszentmiklósi tanár, versvándor Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából gyalogos vers-zarándoklatra vállalkozik a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt bori munkaszolgálatos emlékére Bortól (az egykori Heidenau láger helyszínétől) Abdáig. A Radnóti és Latinovics-díjas versmondót tavaly Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetése és terjesztése terén végzett munkájáért. Tóth Péter Lóránt nem ismeretlen a vajdasági vers- és színházkedvelő közönség számára. Itteni iskolákban, művelődési egyesületekben, színházakban lép fel rendszeresen pódium előadásokkal, versszínházi összeállításokkal, együttműködve neves vajdasági versmondókkal, színművészekkel, rangos egyesületekkel, civil szervezetekkel. Legújabb vállalásáról, motivációiról, valamint a kezdetekről is kérdeztük:
Mennyi ideje vers-vándorolsz?
– 2003-ban végeztem az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen, testnevelés-történelem szakon, és azonnal elkezdtem dolgozni. Egy kis településen, Szalkszentmártonban töltöttem négy tanévet. Aztán átkerültem Kunszentmiklósra, ott dolgoztam a helyi Varga Domokos Általános Művelődési Központban, majd pedig a Baksay Sándor Református Gimnáziumban, összesen nyolc évig. Így aztán tizenkét év tanítás után 2015-ben úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanárkodást és csak a versekkel foglalkozom. Persze mindez nem úgy, olyan viccesen alakult ki az életemben, hogy teszem azt a testnevelő tanár egyik nap lefekszik, mint testnevelő tanár és másnap úgy ébred, hogy ő most már versmondó… Mindennek van előzménye is, gyerekkoromban nagyon sokat foglalkoztam versmondással, versmondó versenyekre jártam tizenhárom-tizennégy éves koromig. Meghatározó volt ebben az időszakban Bődi Szabolcs tanár úr, aki a magyartanárom volt, és az élet úgy hozta, hogy aztán később, felnőtt fejjel, egy közös Radnóti-előadást is készítettünk.
Tóth Péter Lóránt verses esteket és előadásokat tart Kárpát-medence-szerte iskolákban, templomokban, ahol éppen alkalmas
Ahogy Szabolcs tanított engem a versmondás rejtelmeire, később én tanítottam az ő fiát a versmondásra… Ezt követően, tizenévesen egy nagy szerelem érkezett az életembe, nevezetesen, hogy elkezdtem kosárlabdázni. A mai napig imádom ezt a fantasztikus játékot. Akkoriban valóban szívvel-lélekkel készültünk, edzettünk, mérkőzésekre jártunk. Nagyon jó közösség alakult ki ezekben az esztendőkben. Ekkor a versmondástól elszakadtam, tehát tizenhárom-tizennégy éves koromtól huszonnyolc éves koromig nem mondtam verset. Azonban a versektől nem szakadtam el, mert rengeteget olvastam, megzenésített verseket hallgattam. Aztán 2008-ra összeállt a fejemben csaknem húsz-huszonöt József Attila-vers, és megkértem Balogh Mihály tanár urat, atyai jó barátomat, hogy segítsen ezeket a verseket valamiképpen színpadra vinni. Amikor 2008 decemberében mindez megtörtént, onnantól kezdve visszaszippantott a színpad. Úgy éreztem, hogy a verseken keresztül beszélhetek magamról, a világgal való kapcsolatomról, és úgy érzékeltem, hogy a hallgatóságra is hatással van a versmondásom. Elkezdtem versmondó versenyekre járni, elkészültek az első pódium-előadásaim. Azon vettem észre magam, hogy a tanítás és a versmondás abszolút kiegyenlítődött az életemben. Olyannyira, hogy 2015-ben eljutottam addig, hogy döntenem kellett, vagy csupán tanítok, vagy csak verset mondok, de a kettő együtt tovább nem mehetett. Hosszas huzavona és sok álmatlan éjszaka után végül meghoztam azt a döntést, hogy otthagyom a tanítást és elindulok ezen a nagyon izgalmasnak ígérkező, de nagyon bizonytalan úton.
Mi volt a kezdeti motivációd?
– Tulajdonképpen az, amiért izgalmasnak is nevezem az utakat, mert azon kívül, hogy szerettem volna minél több embernek verset mondani és minél több helyre eljutni, régi vágyam volt, hogy ezt a nagy-nagy Kárpát-medencét bejárjam. Nem csak úgy, mint kiránduló vagy turista, mert hiszen azt korábban is megtettem már, lestoppoltam Székelyföldre is oda-vissza, és ott tíz napot eltöltöttem úgy, hogy egyik helyről stoppal mentem a másikra… Egyszóval nemcsak erre vágytam, hanem arra, hogy olyan módon utazzam, és úgy ismerjem meg a Kárpát- medencét, hogy viszek oda valamit. Azóta is a verseket viszem, ezeket a rendhagyó irodalomórákat, rendhagyó történelemórákat, pódiumműsorokat, színpadi játékokat. Egyben régi vágyam volt az is, hogy utazhassak és úton legyek. Ezt teszem folyamatosan, szoktak is illetni a jelzővel, hogy ,,versvándor”. Többen kérdezik, honnan jött a megszólítás? Az biztos, hogy nem én aggattam magamra ezt a kifejezést, hanem úgy történt, hogy a horvátországi Baranyában voltam, Vörösmarton, és ott az iskolában a katolikus hitoktató néni úgy vezetett be a gyerekek elé, hogy ,,gyerekek, itt van Tóth Péter Lóránt, ő tanárbácsi, verseket mond, vándorol a Kárpát- medencében, versekkel vándorol, tehát ő egy versvándor. Így maradt rajtam ez a jelző. Tulajdonképpen mindenfajta szerénytelenség nélkül mondhatom, találó, mert az igaz, hogy én nem lovon vagy szekéren járok, mint régen, mondjuk Tinódi Lantos Sebestyénék, hanem buszon meg vonaton, tehát tömegközlekedéssel terjesztem a versek jó hírét. Amikor megkérdezik, hogy mit jelent az, hogy versvándorság, akkor mindent összefoglalva talán úgy fogalmaznék: tulajdonképpen életvitelszerűen járom a Kárpát-medencét. Egyik nap még Felvidéken vagyok, de a másik napon már Kárpátalján. Az elmúlt négy évben, a nyarak kivételével, nem telt el úgy hét, hogy ne léptem volna át a határt valahol. Megyek egyik helyről a másikra. Megesett, hogy tíz nap alatt voltam négy országban, tíz előadással. Jelenleg is Kishegyesen vagyok, a Kátai-tanyán, a 31. Szép Szó Táborban, most már tizedik alkalommal. 2009-ben egy tatabányai József Attila versmondó találkozón ismerkedtem meg Hajvert Ákos kiváló, többszörösen díjazott versmondóval, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének elnökével. 2009-ben szerepeltem először az itteni Dudás Kálmán Vers- és Prózamondó Versenyen. Akkor jártam először Szerbiában, Vajdaságban is. Tíz éve folyamatosan jövök, nem volt olyan Dudás Kálmán- verseny, amit kihagytam volna. Először, mint versenyző, majd fölkészítő és az utóbbi években zsűriként is. Hasonlóan a Szép Szó Táborba is vissza-vissza járok. Immár negyedik alkalommal vagyok itt versfelkészítőként. Szóval ezer szállal kötődöm Vajdasághoz, a délvidéki emberekhez.
Kérlek, mesélj el röviden egy különösen meghatározó vers(mondás)-élményt Vajdaságból…
Doroszlón Az örökség című előadás: Tóth Péter Lóránt, Török Noémi és Hajvert Ákos
– Rengeteg öröm ért ezen a tájon. Hajvert Ákosnak különösképpen nagy köszönettel tartozom. A Nem tudhatom című közös előadásunkkal kezdődött minden. Később kiegészültünk Török Noémi Aranypáva Nagydíjas népdalénekessel, az Az örökség című előadásunkban. Továbbá kiemelném, amikor például a Cirkalom Táncegyüttes felkért engem arra, hogy közös műsorban szerepeljünk, az 1948/49-es ünnepen, vagy az ’56-os műsorban. Számomra rendkívül nagy és megtisztelő dolog volt. Fokos Zenekar, Csalóka Zenekar, Cirkalom Táncegyüttes, telt ház a topolyai Sportcsarnokban és sorolhatnám… Továbbá a legutóbbi előadásunk, amit szintén idevalósi, Jászai Mari-díjas színművész, Kálló Béla barátommal készítettünk Szabadságharc címmel, amellyel bejártuk Bácskát, Bánátot, Szerémséget, továbbá fölléptünk vele a Kosztolányi Dezső Színházban és a zentai színházban is. Versmondó versenyek, táborozások, egyszóval mindez a sok kapcsolat olyan szintre mélyült, hogy rendszeresen tudunk egymás dolgairól, odafigyelünk egymásra.
Mindez mennyit tesz helyileg, időben vagy kilométer-számokban…?
– Itt,Vajdaságban hatvannyolc településen jártam, közel 200 előadással. Újra meg újra visszatérek ide.
Miként született a Radnóti-út ötlete és hogyan zajlik majd ez a nem mindennapi vállalás?
– Idén 110 éve, hogy megszületett Radnóti Miklós költőnk, és 75 éve, hogy elhunyt. Az ő tiszteletére, továbbá a bori munkaszolgálatosok tiszteletére augusztus 31. és szeptember 24. között, jelenleg úgy fogalmazok, megteszem az ,,erőltetett menet” útját, de azért őszintén szólva, csak remélni tudom, hogy valóban sikerülni fog. Tisztában vagyok vele, hogy nagy táv ez a vers-zarándokút. Egyébként vers-zarándoklatként ez a harmadik az életemben, hiszen 2017-ben Kunszentmiklósról legyalogoltam a horvátországi Szentlászlóra, az 260 kilométer volt gyalogosan, majd a tavalyi évben Kunszentmiklósról elkerékpároztam Nándorfehérvárra, vagyis Belgrádba, az 600 kilométer volt. Értelemszerűen a gyalogos zarándoklat alatt Szentlászlóról, a kerékpáros út megállói során pedig Mátyás királyról tartottam előadásokat. A Radnóti-út mégis más, már a távolság miatt is, hiszen összesen 820 kilométer lesz. Ebből 670 kilométert teszek meg gyalogosan és 150 kilométert vonaton, hiszen Radnótiékat Mohácstól Szentkirályszabadjáig marhavagonokon vitték, és ezt a távot én is tömegközlekedéssel teszem meg majd. Nagy kihívás ez számomra és sok ember munkája van benne. Szívemből remélem, hogy sikerülni fog ezt az utat megtenni. Miért mondom ezt? Azért, mert nemcsak arról van szó, hogy legyalogolom a kilométereket, hanem arról is, hogy a településeken, a helyszíneken szervezetten emlékezünk meg Radnóti Miklósról. Esténként előadásokat tartok, egy monodrámát készítettünk, amit Hajvert Ákos barátom rendez. ,,…lélek vagyok, élni szeretnék!” címmel. Ezenkívül lesz rengeteg olyan alkalom, ahol a helyiekkel közösen emlékezünk meg Radnótiról. Például a helyi iskolások mondanak verset, énekkarok szerepelnek, polgármester mond beszédet, jómagam mondok néhány verset.
Az út fővédnöke Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, védnökei: dr. Szili Katalin autonómiai ügyekért felelős miniszterelnöki megbízott, mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Jerasz Anikó, a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke és Vicsek Annamária oktatási államtitkár.
A huszonnégy napból tizenhét nap a Délvidéken zajlik. A délvidéki utam megszervezésében óriási hála és köszönet illeti a Magyar Nemzeti Tanács elnökét, mgr. Hajnal Jenőt, aki szívügyeként, valóban mindent megtett a Radnóti-útért. Segítségével a vártnál is több települést sikerült bevonni az útvonalba. Rajta kívül szintén nagyon fontos támogató, helyi védnök Jerasz Anikó, az MNT Végrehajtó Bizottságának elnöke és Vicsek Annamária oktatási államtitkár. Az utam augusztus 31-én Borból indul. A bányavárosban megrendezett ünnepségen jelen lesz Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, és alkalmi beszédet mond, akárcsak Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Továbbá közreműködik több vajdasági előadóművész. A bori megemlékezésen kívül további két központi helyszín lesz, Cservenka és Zombor. Ezen a két helyen Baráth Hajnal Annával, Krnács Erikával, Zsoldos Ervinnel és Hajvert Ákossal közösen emlékezünk Radnóti Miklósékra.
Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok összesen 3200-an indultak el Borból, és mindösszesen 1200 ember érkezett el Abdáig, a költő halálának feltételezett helyszínéig, mert a többiek mind meghaltak az úton. Ezek a történelmi tények, amelyeken az ember nem tud változtatni, de azt gondolom, hogy itt a jelenben mi igenis felelősséggel tartozunk, hogy fölmutassuk ezeket, rámutassunk ezekre a nem is olyan régen történt eseményekre, a mai kor fiataljai számára okításul, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi. Radnótiék végigmentek ezen a halál-úton, és Radnóti, miközben menetelt ebben a földi pokolban, megírta a világirodalom talán legtisztább és legszebb verseit. Radnóti a hazajutás, tulajdonképpen a túlélés érdekében a költészethez fordult, azt gondolom, ez egy olyan üzenet, amit meg kell hallani a mában is. Emellett újra és újra síkra kell szállni a kirekesztés és a megkülönböztetés ellen, hiszen az a magatartás könnyen vezethet háborúhoz, egymás öldökléséhez.
Átlagosan 30 kilométert teszek meg egy nap alatt, és nemcsak esténként lesznek megemlékezések, hanem napközben is, egy-egy településen, amikor keresztül haladok, a magyar közösségek körében megállok és tizenöt, húsz percben megemlékezünk Radnótiékról. Utamat végigkíséri a Pannon TV négytagú stábja, egy dokumentumfilmet, illetve egy tíz-tizenegy részből álló sorozatot forgatnak erről az útról. Hónapok óta készülök, lelkileg, testileg is próbálok ráhangolódni a nem mindennapi kihívásra, amely jelenleg előttem áll.
