Bodzsoni István, a szabadkai Pannon RTV igazgatója olyan nyughatatlan lelkű kolléga, aki folyton újít, szervez, létrehoz, teremt valamit. Több mint 40 éves pályafutását a tájékoztatás korszerűsítése és a szakmai színvonal emelése jellemzi. Kilátástalan helyzetekben is konokul ragaszkodott elképzeléseihez. Nyolc évvel ezelőtt érkezett Szabadkára, s a Pannon RTV igazgató-főszerkesztőjeként az addig botladozó, városi kis televízióból a régió legkorszerűbb és legnagyobb kisebbségi televízióját teremtette meg, időnként legyőzhetetlennek tűnő akadályok dacára is. Azt mondja, egyik legnagyobb értéknek tekinti, hogy ma 150 magyar fiatalt sikerült a Pannon RTV köré összegyűjteni, és nap mint nap a nézők, hallgatók szolgálatába állítani. Bodzsoni Istvánt a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke, a Pannon RTV pedig ugyancsak augusztus 20-a alkalmából megkapta a Külhoni Magyarságért-díjat. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
Életpályádat végigtekintve úgy tűnik, mintha fiatalon megtaláltad volna az utad, és nem tértél le róla több mint 40 éven keresztül. Jogot végeztél, mégis hogyan kerültél a média közelébe?
– Gimnazista koromban a zene és a kémia vonzott. Úgy terveztem, hogy vagy a technológiai szakon vagy a zeneakadémián folytatom a tanulmányaimat. Korábbról is volt egy álmom, hogy építészmérnök leszek. A jog meg az újságírás nem szerepelt sehol sem terveim között. Végül aztán joghallgató lettem, és még egyetemista koromban elkezdtem dolgozni az Újvidéki Televízióban. 1975-ben egyik barátom hívott – mert akkor szervezték éppen a televízió dokumentum műsorainak szerkesztőségét –, hogy Saffer Pali bácsi – aki akkor a vajdasági újságírás elismert személyisége volt –, mellé kellene egy asszisztens. 21 éves voltam ekkor, de már tanítottam szociológiát abban a Moša Pijade Gimnáziumban, amelyikben végeztem. Végül a tanítást otthagytam és átmentem a televízióba, és ott ragadtam.
Mi tartott fogva?
– Talán az a csillogás-villogás, az, hogy fontosnak érzed magad, hogy körül vagy véve érdekes emberekkel, állandóan mozgásban vagy, folyton kutatni kell valami után... Még ma sem vagyok biztos benne, hogy jó döntést hoztam, hiszen ha ügyvédnek mentem volna, valószínű, hogy könnyebb életem lett volna.
Pedig kívülről sikeremberként tekintünk rád: gazdag az életpályád, fontos dolgokat tettél. Az Újvidéki Televízióban melyek voltak azok a mérföldkövek, amelyek meghatározták szakmai fejlődésedet?
– 1987-ben kineveztek a dokumentumműsorok főszerkesztőjének, majd 1988 végén egy belső szavazáson a három jelölt közül engem választottak műsorigazgatónak. Az igazi mérföldkövek azonban a dokumentumfilmek, amelyeket készítettem. A szakmát az Újvidéki Televízióban tanultam meg, a dokumentumfilmek készítése során. Kezdetben munkatársként majd forgatókönyvíróként és rendezőként dolgoztam. Soha sem számoltam össze hány munkám van, de számuk biztosan meghaladja a százat. Közülük több alkotás is megjárta a fesztiválokat és több díjat is nyertünk.
Melyek azok a filmek, amelyek igazán fontosak neked?
– Talán a legértékesebb munkám a Pancsova melletti Torontálalmáson (Jabukán) készült. Ljuba Bečejski kollégámmal Homogyi Ferencről forgattunk. Ez a férfi gyermekkorában a helybeli árvaházba került, de az intézmény a második világháború után elmegyógyintézetté alakult, s mivel nem tudtak vele mit kezdeni, nem kellett senkinek, ott ragadt, s a többi ápolt között élte életét. Nagyon érdekes figura volt, aki nagyon szépen festett. A róla készült film elnyerte a belgrádi fesztiválon az első filmeseknek járó első díjat. Ez a film nagy karriert futott be, de tulajdonképpen a munka szépsége maradt meg bennem. Ugyanígy itt Szabadka mellett az eltűnő tanyákról is egy szép film készült. Én mindig a munkát élveztem. Ma is emlékszem a Péterrévén, az utolsó tiszai halászról forgatott munkára. Még a nevére is emlékszem: Barna Imre. Az is egy fantasztikus élmény volt.
1993-ban indult a Duna Televízió. Te már a kezdeteknél ott voltál. Hogyan kerültél az új televízióhoz?
– Miután kirúgtak az Újvidéki Televízióból, éppen munkát kerestem. Egy nap felhívott Korpa Béla barátom, aki már egy fél éve Budapesten volt és elmondta, hogy alapítanak egy tévét és kell valaki, aki ért a külpolitikához és vezeti majd a tudósítóhálózatot. Fogtam a kofferem és Budapestre utaztam.
Meghatározó személyisége voltál a nemzet televíziójának. Te építetted ki a mintegy 200 fős tudósítóhálózatot, létrehoztad a Kárpát-medencében a külhoni stúdiókat ...
– A Duna Televízió szenzációs ötlet és vállalkozás volt, hála a megalapítóinak, Sára Sándornak, Csoóri Sándornak meg a többieknek. Óriási élmény volt számomra, hogy akár hová mentünk a Kárpát-medencében, úgy fogadtak bennünket, mint a kisisteneket. Úgy, ahogyan itt Vajdaságban a hetvenes évek közepén a tévéseket fogadták a falvakban. Ha jött a televízió, akkor az esemény volt. Ugyanezt éltük meg Erdélyben, a Felvidéken ... mert a magyarokról és magyarul szólt hozzájuk. Olyan dolgokról is beszélhettünk már a rendszerváltás után, amiről korábban nem. Kiépítettünk egy komoly tudósítóhálózatot, amelynek révén megteremtődött a kommunikáció a külhoni területek között. Sok nehézség volt. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy internet híján a tudósítók kimentek a vonatállomásra és kerestek egy utast vagy egy mozdonyvezetőt, akivel felküldték a kazettát Budapestre. Működött a rendszer, és ami nagyon nagy érték, hogy közben kifejlődött egy újságíró-generáció, amely egy új hozzáállással dolgozta fel az eseményeket, kicsit szabadabban, magyarosabban, attraktívabban.
Te voltál az, aki kiépítette a tudósító hálózatot és te voltál az, aki sokak számára meglepő szigorra vezetted a képzéseket, tanítottad a dolgozni akarókat, úgy is mondhatnám: újságírókat faragtál belőlük.
– Ez csak részben igaz, mégpedig azért, mert már ezt megelőzően a Magyar Televízióban volt valamilyen alapja, csírája a tudósítóhálózatnak. Igaz kicsi, de néhányan már bedolgoztak oda. Ami újdonság volt, hogy én egy olyan rendszert építettem fel, amely a napi műsort látta el. A semmiből kellett felépíteni, mert nagyon kevés újságíró volt közöttük, főként pedagógusokból és más szakmát űző fiatalokból állt össze a kezdő csapat.
Az évek során a tudósítóhálózat megerősödött és létrejöhettek a határon kívüli stúdiók. Ez is a te nevedhez köthető.
– Az akkori Orbán-kormány segítségével 2000 és 2002 között jött létre Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Pozsonyban, Ungváron... Szabadkán nem jött létre külön stúdió, de küldtünk egy felszerelést, amellyel lehetett dolgozni, és innen is érkeztek az önállóan szerkesztett félórás műsorok. Ezek köré a stúdiók köré gyülekeztek aztán azok a fiatalok, akik kezdtek dolgozni. Ez nagyon szépen fejlődött 2005-ig, akkor ezt sajnos derékba törték. 2002-ben változott a politika, aztán a Duna TV átalakult, más emberek jöttek, más meglátásokkal...
2005-ben távoztál a Duna tévéből, és ismét valamit alapítottál, létrehoztál. Megteremtetted a Közép-európai Hírügynökséget.
– Az egy érdekes vállalkozás volt, és működött is egy évig talán. Én most jöttem rá, hogy tíz évvel korábban kezdtem, mint kellett volna. Ha ezt most csináljuk, akkor ez egy sikertörténet lett volna. Akkor még senki sem értette, hogy miért közép-európai, s ez csak most, a Fidesz kormány politikáján keresztül kapott fontosságot. Ezt magánszemélyek hozták létre, magántőkéből, és ezek a befektetők hat hónap után megkérdezték: és akkor hol a pénz? Egy hírügynökségből fél év után nem lehet pénzt kivenni. Engem kirúgtak, aztán három hónap múlva bedőlt az egész.
De nem hagytad veszni az ötletet, hanem amikor 2010-ben megjelentél Szabadkán, egy hatalmas tanácskozáson jelentetted be szándékodat, hogy létre kívánod hozni a Kápát-medencei Hírügynökséget.
– Igen, így volt. Úgy gondoltam, ha nem működik a közép-európai hírügynökség, akkor csinálunk egy határon túli hírhálózatot. Ekkor harmadszor maradtam munka nélkül, mintegy 10 hónapra, és azonnal szervezkedni kezdtem. Az nem veszett kárban, ami azon a tanácskozáson megfogalmazódott, mert egy évre rá felkérést kaptam a Pannon Alapítványtól, és ott hasznosítottam az elképzelésemet.
Ha a Pannon RTV-ben eltöltött nyolc évedet tekintem, én úgy látom, hogy itt is hű maradtál önmagadhoz: építettél, fejlesztettél... Tulajdonképpen egy kis városi televízióból egy korszerű rádiót és televíziót hoztál létre, ezt követően pedig a vezetéseddel megépült a Médiaház is Szabadkán.
– 2011-ben 5 éves volt a Pannon Televízió. Amikor felhívtak, hogy vállalnám-e a Pannon RTV igazgatói posztját, akkor éppen egy szívműtét előtt álltam. Leutaztam Szabadkára, elfogadtam az ajánlatot, visszamentem Budapestre, és befeküdtem a kórházba. Egy hét múlva meg már itt voltam ismét és dolgoztam. Akkor néztem meg, hogy hol vagyok, és nem tetszett, amit láttam. Akkor az volt a cél, hogy életben kell tartani az intézményt, noha hatalmas adósságai voltak. Volt talán 25 alkalmazott, és alig volt piacképes műsor. Eléggé kétségbe estem, de azonnal azt kutattam, mit lehet ebből kihozni. Elkezdődött egy nagyon keserves munka, ami talán most a csúcsára ért.
Ha visszatekintesz, hogyan látod, nehezen voltak ezek a lépcsőfokok megmászhatók?
– Az első két év volt nagyon nehéz. Az, hogy a Pannon valahogy talpra állt, annak köszönhető, hogy Pásztor István nem hagyta veszni ezt a magyar intézményt, később pedig nagyon sokat lobbizott, hogy a Pannon kapjon pénzt, és ebben sokat segítettek az én korábbi és kollégáim kapcsolatai is. Az Orbán-kormány is kezdte szimpátiával nézni, hogy itt mi történik. Az áttörést a Szabó László Zsolttal, a Magyar Televízió elnökével való kapcsolatom hozta meg. A Magyar Televízió megelőlegezte a felszerelést, amit utána le kellett dolgoznunk. Nem is tudom felsorolni azt a sok intézményt, amelyek segítettek. Az én dolgom volt, hogy ezt koordináljam. Ekkor értettem meg, mit is jelent a lobbizás. Egyszer csak az egész 2014-ben kezdett erősödni, kezdtek jönni a fiatalok... Ami végképp belendítette a munkát, az a 2015-ös migránsválság volt. Amikor nekünk nem kellett mást csinálnunk, csak jelen lenni és tudósítani a történelmi eseményekről. Ekkor született meg Tusnádfürdőn a médiaház gondolata is. Mi elkezdtünk tervezni, Pásztor István pedig lobbizott, hogy ezt megvalósíthassuk.
És most ott tartunk, hogy a Pannon a régió legkorszerűbb kisebbségi televíziója.
– Magyarországot is beleértve és Közép-Európa ezen részét tekintve valóban mi vagyunk a legerősebbek. Az Újvidéki Televíziót leszámítva – amelynek más a feladta – mi gyártjuk a legtöbb műsort és a körülményekhez képest a legminőségesebbet is. Két dolgot tartok csodának: azt, hogy itt összejött 150 huszon-egynéhány éves fiatal, akik dolgoznak. A másik csoda, hogy ezt nézik és hallgatják az emberek. Sokat gondolkodtam, hogy mi ennek a nyitja? Valószínűleg az, hogy ez a televíziózás egyik jövője, azaz, hogy a helyi és az országos meg az európai témák ötvözetét kell nyújtani, amelyek közül a helyin van a hangsúly. Mi azt szeretnénk, ha a régióban lennénk a legerősebbek.
Most ott tartunk, hogy a Pannon Televíziónak 24 órás adása van, és napi 5-6 órás saját gyártású műsort készít. Hogyan mertél ebbe belevágni egy nagyon fiatal és kezdő csapattal?
– Nem volt más kiút. Előre kellett menni. Itt voltam napi 24 órában, és azt kell, hogy mondjam, amikor a mély vízbe beledobtuk a gyerekeket, elkezdtek úszni. Valóban voltak kockázatos pillanatok, de elkezdett működni. A híradó volt a legnehezebb, meg a hírháttér műsorok. Nem volt ez olyan minőségi munka, de ahhoz képest, hogy mi Szabadkán ezt összehoztuk, és a nézőink, hallgatóink kíváncsiak voltak ránk, ez eredménynek számít.
Most van a csúcsán a Pannon Televízió, szakmai körökben úgy tartjuk: ez a te műved. Hogyan látod a jelenét, a jövőjét?
– Ez nem igaz, hogy az én művem. Ez egy közösségi mű. Úgy látom, hogy műszakilag, technológiailag most a csúcson vagyunk. Kapacitásban nem mennék tovább, most 130 belsős munkatársunk van, és 40–50 külsős. Ami soknak tűnik, de nem sok. A Duna TV-ben egyetlen csatornán 720 ember dolgozott. Még hiányzik néhány tapasztalt szerkesztő, operatőr, rendező... talán még 20 ember hiányzik ahhoz, hogy stabilan működjön. Most mindig a kés élén táncolunk. Amiben nagyot kell lépni, az a minőség. Szeretném, ha az újságírók többet gondolkodnának, önálló gondolataik lennének, ha az események mögé látnának, többet olvasnának, műveltebbek lennének, ha érdeklődnének, ha tanulnának. Szakmailag tovább kell képezni a fiatalokat. Menet közben ugyan tanulják a szakmát, de a jövőt abban látom, hogy nagyon oda kell figyelni a minőségre. A másik: bővíteni kell azokat a kapacitásokat, amelyek lehetővé teszik a helyszíni közvetítéseket. Ha minden igaz, akkor hamarosan veszünk egy közvetítő kocsit. Nemsokára kész lesz a nagy stúdiónk, és attól is sokat várok. Mindez akkor lehet lehetséges, ha akik itt dolgoznak, azokat meg tudjuk fizetni. Hiába a szakma szeretete és a kihívás, el fognak menni. Én most ezt tartom nagy feladatomnak.
A szabadkai Médiaház felépítése, a szerkesztőségek egy fedél alá hozása is a nevedhez fűződik. Az állami kitüntetést is egyebek között ezért kaptad. Hogyan tekintesz erre a házra?
– Lehetőségként. Egyáltalán nem gondolom, hogy a jelenlegi tartalom kielégíti azt, amilyen lehetőségek rejlenek benne. Itt a Magyar Szó, a Hét Nap és a Pannon RTV alkalmazottaival létrehoztunk egy médiaközösséget. Egy helyen vagyunk és ez óriási dolog. Eddig szinte nem is ismertük egymást. Néha úgy érzem, hogy ez a médiaház még mindig üres. Úgy terveztük, úgy építettük fel, hogy a következő 10–15 évben a vajdasági magyar újságírás egyik bástyája legyen.
Nyitókép: Bodzsoni István, a Pannon RTV most van a csúcson (Gergely Árpád felvétele)