Nagy József táncművész-koreográfus minden előadásának munkabemutatóját szülővárosában, Magyarkanizsán tartja. A Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben találkozik először a közönség az új produkcióval. A közelmúltban az Azami második részét láttuk. Most is maszk fedi a színészek-táncosok arcát.
MASZK MÖGÖTTISÉG
– Már eleve maszk mögé bújni azt jelenti, hogy egy más régiót kutat az ember. A maga lelki világát próbálja összegezni. Minden elvonatkoztatást, a mitológiai gondolkodást maszkban tudjuk a legjobban megfogni, és utána mozdulatban. A maszk és a mozdulat nagyon közel van egymáshoz. Ez egy folyamatban levő munka, és körkörösen, gyűrűszerűen tágítjuk ehhez a kísérleteinket, mindvégig megtartva ezt az alakoskodó, maszkos látásmódot. Maszkban ugyanis mindvégig másképpen is érezzük magunkat, amikor megidézzük ezt a fajta állapotot, ami nagyon mélyben, nagyon régiben gyökerezik. A koncentrálást is segíti. E maszk mögöttiség kiradírozza a hétköznapi jelenlétet, mert eleve nem leszünk felismerhetők. A maszk mindig is egy stilizált, sűrített mozgást, jelenlétet is eredményez. Emiatt nagyon izgalmas maszk mögül dolgozni – hallottuk Nagy Józseftől a bemutató utáni beszélgetésünk alkalmával. Gyönyörű szürrealisztikus képeket látunk az árnyjáték jelenetben. – Ez az árnyjáték jelenet egyfajta kísérlet arra, hogy még jobban megemelkedjünk egy olyan régióban, ahol már minden foszlik szét, és keresi az újratapadásoknak a lehetőségét, hogy új formát öltsön. És újra visszatérünk a játék színterére, hogy még egy ciklust körbejárjunk, és megidézzük az őskori művészeti gesztusokat és a barlangrajzokat a végső jelenetben – hallottuk a művésztől. E barlangrajz-jelenetben festékszóró pisztollyal készül a gáz- vagy védőmaszkos színész mögötti falrészre az ősi vagy/és 21. századi barlangrajz. Ez a zárókép elementáris erővel hat a nézőre.
– Úgy tekintek általában a művészetek történetére, de főképp a képzőművészet szemszögéből, hogy a barlangrajzok óta egy vonalat húzunk közösen, és mind a mai napig érvényes ez az energia, ez a töltés. Éppen erre kell figyelni, hogy ez a folyamatosság, ez az átadott, átérzett átszellemültség megmaradjon – mert néha-néha olyan periódusokat élünk vagy éltek át előttünk is, ahol nagyon elvékonyodott –, mert ehhez mindig vissza kell nyúlni az ősihez, azért, hogy a mában is meg tudjuk teremteni ezt a tisztulást igénylő viszonyt az elementáris gesztusaink iránt, amiből újra táplálkozhatunk – magyarázta a művész.
Közvetlenül a munkabemutató után beszélgettünk, természetesen azt is megkérdeztük, mit érez ilyenkor Nagy József: fáradtságot, elégedettséget vagy nyugalmat?
– Egyfajta nyugalmat, mert kell egy kis közösség, ahhoz, hogy le tudjuk igazából mérni, hogy hol tartunk a keresésben. És nagyon gyorsan világossá válik az összkép és a részletek is, hogy hogyan kell tovább bontani a témákat, hogy melyiket kell elmélyíteni, hogy melyik ív áll a lábán, hol kell még aládúcolni. Az előadás egy élő anyag, élő közeg, test, amelyet állandóan táplálni kell, és figyelni a fejlődését.
Azt is megtudakoltuk, mennyire érzékeli a közönség reakcióit a színpadon, azt, amikor a nézőtéren mindenki visszafojtja a lélegzetét, vagy felgyorsul a lélegzet, mindenki feszülten előrehajol...
– Mindig érzékeljük. Erre az átjárhatóságra szükség van, hiszen ez a lényege az egésznek. Összehangolni a szívdobbanásainkat és a lélegzetünket. Nem a gondolatainkat, mert azokat ki kell kapcsolni. Mi is kikapcsoljuk a színpadon, akkor működik az előadás, ha a közönség is képes kikapcsolni az agyat, és csak erre az energiahálóra kapcsolja rá magát, amit képezünk. Így működik – fogalmazott Nagy József.
TRAFÓ
Nemrégiben elvállalta Budapesten a Trafó Kortárs Művészetek Háza vezetését. Tehát Magyarkanizsa, Orléans, Budapest között ingázik, hogyan győzi ezt a rengeteg feladatot?– kérdeztük tőle.
– Igen. Most ez egy olyan periódus, hogy sokfelé kell figyelni, mert olyan időt élünk, hogy le kell tisztázni dolgokat, újra kell fogalmazni dolgokat. Azt hiszem, ez az ezredeleje vagy századeleje is megköveteli ezt, tényleg egy nagy ciklus végét érzem, érzik az emberek is. Nagyon sok mindent át kell most gondolni, át kell beszélni, át kell festeni dolgokat, úgyhogy emiatt az ember többet bevállal, mert úgy érzi, hogy meg van szólítva.
Trafó a kortárs művészeteknek egy fontos területe volt, és mind a mai napig az. Magyarországon, a Kárpát-medencében egy olyan pont, amely ablak a világszínház felé és egyúttal az itteni megmérettetés helyszíne is. Ilyen szempontból egy egyedülálló helyszín. Ezt meg kell őrizni és bővíteni kell, amit a tapasztalataim, külföldi kapcsolataim révén próbálok megtenni. És marad Kanizsa is.
MAGYAR MŰVÉSZETI AKADÉMIA
Mostanában bejárta a hír a magyar sajtót, hogy a magyar művészeti akadémiai tagságot nem vállalja:
– Jelen pillanatban azért nem vállalom, hogy jelezzem az akadémia felé is, hogy nem kell kapkodni, át kell gondolni a dolgokat. A színházi osztályra lettem beválasztva, és nem tudok a jelenlegi felállással egyetérteni, nem tudok továbblépni velük. Ez nem ellenségeskedés, ez egy jelzés, hogy nem kell kapkodni, még egyszer át kell gondolni, szerintem át kell beszélni a dolgokat, de hogyha bólogatva lépkedünk együtt, mint egy nyáj, akkor szerintem az egész veszélyes területekre sodródhat el. Egy vészharangot, vészjelzést akartam ezzel a gesztussal itt demonstrálni. Nagyon fontos, hogy nem lehet a szakmaiság és a tehetség kérdését megkerülni, és itt ezt nem lehet behelyettesíteni más dolgokkal, és ezek azok a veszélyes zónák, amelyeket át kell hogy gondoljon az akadémia vezetőtestülete és a tagok is, hogy művészettel kell elsősorban foglalkozni. Ez ennyire egyszerű. A művészetet művészeti szempontból közelítsük meg először is.
A Magyar Művészeti Akadémia legutóbbi közéleti fejleményei kapcsán megkértük az Akadémia magyarkanizsai tagját, Bicskei Zoltánt is, hogy mondja el véleményét.
– Jómagam a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként messzemenően támogatom ezt az intézményt, és egyedülálló esélyt látok benne. Legkevesebb hetven éve nem létezhetett olyan kulturális intézmény, amely kimondottan a magyar gondolkodás és szellem mentén építhette arculatát. Ha valakik megpróbálták, gyorsan intézményen kívül találták magukat, vagy magát az intézményt számolták föl. Helyette egy látszatkultúra került piedesztálra, a valódi magyari kultúra pedig a széleken, ,,földalatti” mozgalmakban húzódott meg. Nagy ritkán, véletlenszerűen vagy csak ideiglenesen kerülhetett a szélesebb közvélemény elé. Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt évtizedek kedvezményezettjei most ennyire féltik pozíciójukat. Azzal, hogy megjelent egy másféle szemlélet, pár intézmény élére más szemléletű vezető került, sőt most egy jelentős intézmény is született, amely eltér az eddig erőltetett arctalan kánontól, hisztérikus rohamot kaptak. Kizárólagos hatalmukat érzik veszélyben, hiszen eddig jószerivel csak e kánon művelői irányíthattak. Most visítanak.
A magyar szellem ellenségei, pontosan tudják, hogy mit jelenthet a jövőre nézve a Magyar Művészeti Akadémia léte. Egy erős intézménnyel a háta mögött a magyari szellem nem szorítható ki oly könnyen, mint eddig. Elő tehát az ürügyeket, s kezdjük lebontását! Még jobb, ha a művészek maguk teszik ezt... – szól a napiparancs, s megindult a gépezet. Mert vak, aki nem látja, hogy messze nem az elnökről vagy más, máshol is jelen lévő részügyekről van szó, amiről azok esetében szó sem esik.
A szomorú az, hogy jelentős művészemberek sem látják át, amit az ellenünk levők pontosan tudnak, és bejáródott konspirációval gyakorolnak: szellemi háború folyik a térségben évszázadok óta. A magyar szellemiség és kultúra léte, igaza s szépsége a tét s a mindenkori célpont. A többi álca és mellébeszélés. A kor természetéből adódóan most minden a felszínre kerül. Elválik a dolog. A törésvonalak megjelenésekor pedig mindenki oda áll, ahová tartozni szeretne – nyilatkozta lapunknak Bicskei Zoltán.
