Japán lakossága és politikusai hagyománytisztelők. Természetesen kivételek is akadnak. Közéjük tartozik Abe Sinzó, az ország decemberben másodszor is megválasztott jobboldali (nacionalista) miniszterelnöke. A hagyományoktól eltérően, a kormányfő első külföldi útja – hivatala átvétele után – ezúttal nem Japán legfontosabb stratégiai szövetségeséhez, az Egyesült Államokba vezetett.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Washingtonban alighanem hallgatólagosan tudomásul vették a „botlást”. Japánban viszont elégedetten nyugtázták, hogy a kormányfő felkereste a térség néhány országát. A szigetországban nem volt nehéz kitalálni, hogy – január derekán – Abe azért kereste fel Indonéziát, Thaiföldet és Vietnamot, hogy szövetségeseket keressen a magát gazdasági óriássá kinövő Kína ellen. Japán ugyanis még tavaly szeptemberben rendkívül komoly vitába keveredett Pekinggel, amellyel egyedül már szinte senki nem bír az egész világon, az USA-t, s talán Oroszországot kivéve.
Abe ezért azokat az országokat látogatta meg, vélhetően a gazdasági-kereskedelmi együttműködés, a beruházások és infrastrukturális fejlesztések bővítésének, valamint pénzügyi segítség (hitelfolyósítás) ígéretével, amelyek szintén neheztelnek Kínára. Ilyenekből az utóbbi években egyre több is akad, tehát nem volt nehéz dolga. Sőt, nem is jutott el mindegyik országba (így a Fülöp-szigetekre sem), amelyek nem jó szemmel nézik, hogy Kína folyamatosan és egyre erőteljesebben növeli regionális befolyását.
Elhatározása nem meglepő, hiszen az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama hasonló helyzetben és (valószínűleg) hasonló szándéktól vezérelve kereste fel – tavaly novemberi újraválasztása utáni első külföldi útján – a délkelet-ázsiai térség három országát: Burmát (Mianmart), Kambodzsát és Thaiföldet. Obama új partnereket keresett a térségben; Kína elleni szövetséget kezdett el kovácsolni.
Nem véletlenül, hiszen új, hosszú távú külpolitikája elsősorban Ázsiára és a Csendes-óceán (ázsiai) térségére fog összpontosítani. Obama az ázsiai–csendes-óceáni régiót a világ „leggyorsabban fejlődő” részének tartja, amely szerinte erőteljesen fogja befolyásolni a 21. század biztonságát és gazdasági fejlődését.
A világ harmadik gazdasági és ipari hatalma, Japán szintén tisztában van ezzel. Sőt, a saját bőrén tapasztalja, hogy a régióban már nem babra megy a játék. Jó ideje hatalmas erők feszülnek egymásnak arrafelé, ami Japán gazdasági érdekeit fenyegeti. Miközben Kína a világ más térségeiben rendkívül óvatos (kül)politikát folytat a Csendes-óceán térségében, vagyis tengeri határaihoz közel, egyre hangosabb kardcsörtetésbe kezdett.
Több közeli, vagy kissé távolabbi szomszédjával, közöttük Japánnal is komoly területi vitákba keveredett. Ez az érintettek esetében elsősorban szigetek hovatartozása miatti szópárbajokat, erőfitogtatást, kölcsönös vádaskodásokat és folyamatos fenyegetőzést jelent.
A leglátványosabb és legádázabb küzdelem a térség két gazdasági hatalma, Kína és Japán között bontakozott ki. Az érdekháború nyíltan és a színfalak mögött is zajlik.
A két ország a Dél-kínai-tengerben lévő néhány apró sziget és sziklaszirt miatt keveredett konfliktusba. A Tokió fennhatósága alá tartozó területet Peking is magának követeli.
A japánul Szenkaku, kínaiul Tiaojü szigetcsoport hovatartozásával kapcsolatos vita tavaly ősszel annyira kiéleződött, hogy teljesen megmérgezte a két ország viszonyát. A viszály a japán–kínai gazdasági kapcsolatokra is rányomta a bélyegét. Ennek az lett a következménye, hogy 2012-ben – három év után először – csökkent a kétoldalú kereskedelem értéke.
Nem kis részben azért, mert a Kínában keltett hisztériakampány és az ellenséges érzelmek szítása miatt nagyon sokan nem vásároltak japán termékeket. A kínai bojkott és az európai válság, illetve gazdaság megtorpanása nagyon kedvezőtlen helyzetbe hozta az utóbbi öt évben háromszor is recesszióba süllyedt japán gazdaságot. Emiatt a szigetország külkereskedelmi mérlege tavaly közel hétezer milliárd jen (78 milliárd dollár) rekordnagyságú deficittel zárult.
Ez rendkívül kellemetlenül érintette az országot. Nem véletlenül, hiszen a gazdasági növekedése egyébként is minimális (az utóbbi két év 1200 milliárd dolláros kormányzati élénkítőcsomagja ellenére), miközben a költségvetés egyre nagyobb hányadát hitelből kell fedezni. A bajokat csak tetézi, hogy a japán államadósság a legmagasabb a világon; GDP-arányosan 230 százalék, összegszerűen: 15 ezer milliárd dollár.
A kínai–japán szigetvita gerjesztette feszültség minden erőt és hatalmi tényezőt megmozgatott mindkét országban. A jelek szerint Kínában a hadsereg is nagyon komolyan vette a feladatát: a főparancsnokság nemrég azt az utasítást adta a fegyveres erőknek, hogy háborúra készüljenek. Az ellenséget ugyan nem nevezte meg, de a hadsereg hivatalos lapjában nemrég megjelent kommentár egyértelművé tette: az ellenség Japán lenne.
A politikai elemzők többsége szerint az erősödő háborús retorika csupán kínai erőfitogtatás. Japán is ebben reménykedik. Mindazonáltal mintegy kétmilliárd dollárral megemelte a 2013-ra tervezett védelmi kiadásait. A katonai költségvetés ilyen utólagos korrekciójára 11 éve nem volt példa Japánban.
Peking közben szövetségeseket keres Tokió ellen. Egyik kiszemeltje Dél-Korea, amellyel egységfrontot akar képezni Japánnal szemben. Kína és (az amerikai szövetséges) Dél-Korea is azzal vádolja Tokiót, hogy le akarja tagadni a történelmi vétkeit, azaz a két ország ellen – a második világháborúban – elkövetett japán bűnöket.
Kína abban reménykedik, hogy Dél-Koreát már csak azért is magához tudja édesgetni, mert ez az ország szintén területi vitában áll Japánnal. Emellett közeledne a kommunista Észak-Koreához, amelyre egyedül Kínának van némi befolyása. Tokió követeli, hogy Szöul adja neki vissza a dél-koreaiak körében Dokdóként, a japánok által pedig Takesimaként emlegetett – a két ország között félúton elhelyezkedő – parányi szigetcsoportot.
Térségbeli gazdasági és stratégiai érdekeinek megvédése céljából Japán az elmúlt hetekben szintén átfogó akcióba kezdett. Valóságos diplomáciai hadjáratot indított. Pekingben ezt nyilván nem nézik jó szemmel. Washington még nem avatkozott közbe, ami arra utal, hogy a japán nacionalista kormány igyekezete (egyelőre) nem veszélyezteti az USA helyi érdekeit.
A diplomáciai offenzíva részeként Fumio Kisida japán külügyminiszter Ausztráliába, Bruneibe, a Fülöp-szigetekre és Szingapúrba látogatott. Taro Aso pénzügyminiszter pedig Burmát (Mianmart) kereste fel. Ezt megelőzően Abe kormányfő Dél-Koreába különmegbízottat küldött a kétoldalú szigetvita miatt megromlott kapcsolatok helyreállítása és Kína ottani esélyeinek csökkentése érdekében.
Az átfogó diplomáciai művelettel Tokió nyilvánvalóan erősítené térségbeli befolyását és pozícióját. A gazdasági térnyerés mellett fő célkitűzése egy olyan szövetség létrehozása és fenntartása, amelynek országai együtt legalább részben ellensúlyozhatnák Kína hatalmi, gazdasági és egyéb törekvéseit. Legalábbis azokat, amelyeket Tokió túlzottnak és elfogadhatatlannak tart. A régió minél több országának megnyerése a kínai fenyegetéssel szemben ugyanakkor kiváló lehetőséget kínál Japánnak, illetve – a Kínából esetlegesen kiszoruló – cégeinek a gazdasági terjeszkedésre a szövetségeseinél.
A meggyőződéses nacionalista japán kormányfő közben Kína irányába is tett egy gesztust. Abe a napokban békejobbot ajánlott és levelet küldött Pekingnek. Üzenetvivőjét Kína legfőbb (kommunista) vezetője, Hszi Csin-ping fogadta. Találkozójuk állítólag olyan jól sikerült, hogy már egy japán–kínai csúcstalálkozó terve is felmerült.
A régió és a világgazdaság két riválisa mintha hirtelen rájött volna, hogy szorosan együttműködő partnerek is. Sőt, kölcsönösen egymásra vannak utalva, és gazdaságuk nagymértékben függ egymástól. Egyelőre azonban kíméletlen háborújukat vívják egymás ellen a minél jobb gazdasági pozíciók megszerzéséért.
