Dejan Savić, a 444 válogatottsággal csúcstartó szerb pólós a hétvégén először vezette hivatalosan is a válogatottat. Pályafutásának új korszakáról, amely egybeesik a sportág anyagi vonatkozású mély válságával, a mérkőzés előtt beszélgettünk el.
A németek elleni az első hivatalos meccs kapitányi minősítésben. Milyen gondolatokkal jár ez?
– Reméltem, hogy ki is neveznek, s azzal kezdeném, hogy megtiszteltetés a póló ügyét szolgálni. Ezt tettem mint játékos és ifjúsági kapitány is. Biztos vagyok benne, hogy tudásom legjavát nyújtom majd a megbízatás idején. Munkásságommal és magaviseletemmel is azon a magas szinten akarom képviselni a szerbiai pólót, amelyet az meg is érdemel. Folytatni óhajtom azt a sikersorozatot, amelyet elődöm ért el, ami eleve nagyon nehéz lesz, hisz eredményeivel nagy feladat elé állította a világ minden vízilabdaedzőjét. A szerbiai pólónak azonban a válogatott által is az élen kell maradnia, és nagyon szép lenne folytatni a sorozatot.
Összerázódtak már a csapattal?
– Néhányukkal még együtt játszottam, másokat az ifiben edzettem, és van a csapatban olyan is, akinek a Zvezdában vagyok az edzője. Jól ismerem és becsülöm őket, így már csak azt kell elérnem, hogy az új tisztségen ők is megismerjenek és tiszteljenek engem.
Újabban sok szó esik a póló esetleges sötét jövőjéről. Hogyan látja?
– Az anyagi helyzet katasztrofális, és borúlátásra ad okot. A szövetségben dolgozók mégis derűlátók, s velük együtt hajlandó vagyok azért mindent megtenni, hogy a klubokból kikerülő tehetséges ifik révén a felnőttválogatottnak is jövőt teremtsünk. A szerbiai vízilabda legnagyobb gondja, hogy a klubok nem képesek anyagilag önellátókká lenni. Nincs kilátás a jelentősebb támogatásra, pedig a szerb vízilabda, éppen az előbb emlegetett folytonos eredményesség miatt, többet érdemelne. Már az is sokat jelentene, ha a mai négy erős csapat, az európai porondon az országot nagyszerűen képviselő Radnički, a C. zvezda, a Partizan és a Vojvodina nem állnának az egzisztenciális csőd szélén.
A vízilabda más országokban is anyagi gondokkal küzd, s ebből kifolyólag erősebb lett a hazai mezőny és a liga. Mit jelent ez a szerb pólónak?
– Igen, de nem tudni, hogy mi lesz a vége, és ez az állapot fenntartható-e. A jelen állás szerint nem, s nagy a valószínűsége, hogy a szerbiai vízilabda tényleges ereje továbbra is csak a válogatottban mutatkozik meg. Másutt is ez vagy hasonló a helyzet. A klubok legyöngültek, de a válogatottat óvják és támogatják, így az erőviszonyok sem változtak meg, és a munka színvonala is a régi maradt.
Magyarországon is nemrég visszavonult klasszis lett a kapitány. Mit vár Benedek Tibortól?
– Benedekkel együtt is játszottam, s azt hiszem, nem túlzok, amikor azt állítom, hogy jó barátoknak nevezhetjük egymást. Amint kapitány lettem, azonnal kapcsolatba léptem vele, mindketten jó együttműködést óhajtunk, s ha úgy is lehet mondani, a sportban baráti ellenfelek szeretnénk lenni. Azért is, mert én a magyar vízilabdát nagyra becsülöm, emelem a kalapom a hagyományuk és az eredményeik előtt, s tudom, hogy Benedek is szereti a szerbiai játékfelfogást. Mindketten azt valljuk, hogy a jó együttműködés csak javára válhat a két válogatottnak.
