Belgrádban a Branko híd tövénél, ahol a kilencvenes években megannyi ellenzéki tüntetést próbáltak elfojtani, van egy kis kedves, Grad névre hallgató alternatív kávézó, vagy ha pontosan akarunk fogalmazni, Grad Művelődési Központ, ahol érdekes és értékes irodalmi, művészeti esteket szerveznek. A kopár, vakolatlan falak raktárhelyiség hangulatát keltik, viszont a plakátok, az eladásra kínált tárgyak avantgárd közeget teremtenek, maga a berendezés modern, az oda járó közönség pedig művészetre, kultúrára, irodalomra éhes, művelt, mindenféle korosztályból álló értelmiségi. Itt mutatták be kedden este Lovas Ildikó harmadik szerb nyelven megjelent regényét – a Spanyol menyasszony és a Via del Corso után – A kis kavicsot. A mű Vickó Árpád kiváló fordításában a Fabrika knjiga kiadó gondozásában jelent meg. Az irodalmi estet Dejan Ilić, a kiadó szerkesztője és Tijana Sparović, a Grad Művelődési Központ programszerkesztője vezette, ők ketten tették fel kérdéseiket a szerzőnek, de a közönség is hamar bekapcsolódott a közvetlen beszélgetésbe. A jelenlévőkről sorra kiderült, hogy olvasták a két Léni, a rendezőnő és a tanárnő két szálon futó történetét. Az írónő a bemutató után osztotta meg velünk gondolatait.
Nagyon megkapónak találta a belgrádi közönség a két hősnő meséjét.
– Igen, ez egy párhuzamos történet. Az egyéni szabadságról, az egyéni felelősségről, az erkölcsi felelősségről gondolkodva logikus volt, hogy Leni Riefenstahl mellé egy olyan hőst keresek, aki nemcsak felülbírálja vagy megérteni próbálja Leni Riefenstahlt, hanem valamiképpen végig is megy ezen az úton, amit az egyéni felelősség és szabadság jelent.
Elfogadták, megértették a felelősséghez, a szabadsághoz és a művészethez való viszonyulást a belgrádiak.
– Mi a fontosabb a könyvben vagy az irodalomban: az erkölcs, az erkölcsi megfelelés vagy a művészi szabadság? Egy regényben a regény szabályai, az irodalom szabályai diktálják azt, hogyan fog megszületni egy adott mű. Akkor is, ha erkölcsi dilemmákat vet fel, csak abban az esetben, ha annak megfelelő válaszokat adunk, előfordulhat, hogy azok vagy sematikusak vagy unalmasak lesznek. A regény attól a törekvéstől nem lesz ilyen, hogy irodalmat hozzunk létre. Azért nem lesz sematikus, unalmas mert még akkor is, ha maga a tárgya a regénynek a morál, az értelmezése eltérő lehet. Az alkotás folyamatát az esztétika diktálja és nem a morál.
Eddig három könyve jelent meg szerb nyelven, mindegyiket nagy szeretettel fogadta az olvasóközönség, s a bemutatón egyértelműen kitűnt, hogy el is olvasták valamennyit.
– Ez mindig megdöbbent. Néhány éve Budván voltunk egy fesztiválmegnyitó vendégei Dejan Ilićtyel, a kiadóval, s ott a főtéren ülve beszélgettünk. Állami ünnep volt éppen, sokan jöttek Belgrádból, megálltak séta közben és hallgatták az eszmecserénket. Akkor Dejan elmondta, hogy azt szoktam állítani, hogy jómagam a magyar irodalomhoz tartozom, mire ő nekem azt válaszolja, hogy én ehhez az irodalomhoz tartozom. A beszélgetés egy pontján egyszer csak valaki bekiabált a közönség közül, hogy te a miénk vagy. Azt kell mondanom, hogy velem, aki elég határozott véleményt fogalmaztam meg azzal az életeinket ketté törő országgal, világgal és diktatúrával szemben, ami a mai meggyőződésem szerint is hamisságra épült, és azért ért véget úgy ahogy véget ért, akkor is és ma este is úgy érzem, csoda történt a könyveimen keresztül. Soha nem küzdöttem különösképpen azért, hogy szerb nyelven megjelenjenek a könyveim, nem kerestem magamnak kiadót Belgrádban, azt, hogy Dejan Ilić és a Fabrika Knjiga kiadó megtalált, egy antológiának köszönhetem, amit Bányai János válogatott és a Forum jelentetett meg szerb nyelven. Ilić kivételes tehetségű irodalmár, nagy megtiszteltetés számomra, hogy értelmét látja annak, hogy az én könyveimet megjelentesse szerbül, és az is, hogy ennyien eljönnek és olvassák a könyvet. Ez a kiadójáról is nagyon sokat elárul, nem csak rólam.
Amikor a szerb olvasók körébe kerül, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy hova tartozik, az egyetemes magyar irodalomhoz, a szerbiai magyarhoz, a szerbhez vagy a világirodalomhoz. Ezt a bemutató estéjén elegánsan elmagyarázta.
– Igen, mert az ember tulajdonképen kiszolgáltatott. Azt mondom el, ami számomra az igazság. Én a nyolcvanas években jártam egyetemre, amikor a jugoszláviai magyar irodalomról beszéltek és akkor is volt egy vita az irodalmunkról. Akadtak olyanok, akik azt állították, hogy egyetemes magyar irodalom létezik, én is közéjük tartoztam, akkor voltam 20–22 éves. Mára talán az bizonyosodott be, hogy így van. Persze a különbözőségek megmaradnak, de nem a határok szabják meg ezeket a különbözőségeket. Azt gondolom, hogy írónak lenni ma is másmilyen Debrecenben, mint Győrben, Szegeden, vagy Szabadkán. Magyar írónak lenni vagy szerb írónak lenni egészen más, mert másfajta mentalitás, kultúra érvényesül. Viszont az, hogy én mégis beletartozom ebbe az irodalomba, azt itt az est folyamán mondták el, hogy a szöveget olvasva azt érezték, hogy az ő életük szólal meg a mondatokból, ami azt kellene, hogy jelentse, hogy nincs olyan nagy különbség a belgrádi vagy ki tudja honnan való emberek között, akik itt ma este összejöttek, és az én szabadkai életem között. És ez igazából ha így is van, ugyanannyira hamis is, hiszen óriási különbségek vannak. Viszont van egy igazság, ami felülír mindent, az irodalom igazsága, és mondjuk az írónak az a lehetősége, hogy az emberek mindazt, amit mond, a magukénak tudják érezni. Azt gondolom, hogy noha nyelvbe és kultúrába zártan, azért mégis univerzális emberi tapasztalatokról próbálunk írni, erről szól a művészet.
Nekem személy szerint nagyon tetszett, hogy azt mondta, hogy ami unalmas, azt nem szereti se olvasni, se nézni, se leírni.
– Ez így van. Kérdezték is, felhányták is, elismeréssel is nyilatkoztak arról, hogy párhuzamosan futó történeteket írok és felvetődött már, tudnék-e másmilyent. Úgy gondolom, hogy ez elég bonyolult szerkezet ahhoz, hogy feltételezhető legyen, tudnék másmilyent. De nem ez a fontos. Én ezt kedvelem, ezt tudom életben tartani, az az igazság, hogy nekem így jár az agyam és én ezt tartom izgalmasnak, az én habitusomnak megfelelőnek, s ezért írok így – válaszolta Lovas Ildikó.
