Decemberben jelent meg a Forum, a József Attila Kör és a Prae.hu közös kiadásában, a Híd Könyvtár sorozat részeként a húszas évei közepén járó Barlog Károly első könyve, a Maxim, amelyet Barlog Zsuzsanna illusztrált. Tartsanak velünk, ismerjék meg a nemzedék után áhítozó szerzőt, és vesztegeljenek egy kicsit a Csóka–Újvidék–Budapest-vonalon!
Lírikusként indultál, bár első, Hídban publikált szöveged az Utolsó vers címet viselte, s akkoriban azt tervezted, visszafelé írod meg az opusodat. Hogy kötöttél ki mégis a rövidprózák mellett, és mit gondolsz, elképzelhető-e, hogy idővel a hosszabb epikus formák, például a regény felé fordulsz?
– Most, hogy így belegondolok, rengeteg olyan prózaírót tudnék említeni, aki lírikusként indult. Én a verset korán elhagytam, megcsaltam a rövidprózával, éppen ezért egy percig sem gondoltam magam lírikusnak. Erről egyébként épp tegnap beszélgettünk Szálinger Balázzsal. Ő azt mondta, ha az első publikációm vers volt, akkor nincs mese, költő vagyok én is. Remélem, csak viccelt.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is ment volna nekem hosszú távon a versírás, hisz’ az első versem (az Utolsó vers) is olyan nehezen, nyögvenyelősen született meg…
Szóval most a prózaírás fortélyait tanulom, azt, hogy mit bír el ez a forma, hogy mennyire redukálhatóak le a próza kínálta keretek, mennyire préselhető össze az a fene sok gondolat, amelyet közvetíteni szeretnék az olvasóim felé. Tudom, ezzel semmi újat nem csinálok: megtette ezt már előttem Mészöly, Örkény meg a többiek. De tisztába kell jönnöm ezekkel a dolgokkal, és főleg a magam és a szöveg viszonyával, hogy azután tovább léphessek.
Ami a regényt illeti, kacérkodom a gondolattal, hogy regényt kellene írni, de ez majd egy következő, távolabbi állomása lesz a „tanulásnak”.
Köteted első, ars poeticákat tartalmazó ciklusának főhőse Maxim, akit csak pojátaként határozol meg. Mit csinál egy pojáta, és miért pont őt választottad címadónak, miért nem mondjuk a blogbejegyzésekben debütáló, majd a könyvben tetemes fejezetben szereplő Kovács Istenkét?
– Amikor összeállt a kötet anyaga, Aaron Blumm felhívott, hogy kellene valami ütős cím. Ekkor még csak annyit tudtam, hogy nem szeretném, ha Kovács Istenke lenne, mivel ezt a ciklust még írom, még mindig nyakig vagyok benne, és ha minden jól alakul, egy önálló kötetben publikálom majd. Végső elkeseredésemben közvélemény-kutatást is végeztem a Facebookon, ahol az ismerőseim négy cím közül választhatták ki a számukra legszimpatikusabbat. Persze nem azt választották, amit én szerettem volna, így gondolkodhattam tovább. Másnap reggel Blumm azt írta SMS-ben, legyen a könyv címe egyszerűen ennyi: Maxim. Én meg azt válaszoltam, legyen.
A Maxim-szövegeket nagyon szerettem a megírásuk közben, mert sok mindent kimondott helyettem Maxim, amit talán máshol, én magam nem is tudtam volna leírni, kimondani. Mégis érezni lehet ebben a magatartásban bizonyos pózszerűséget, tovább megyek: pojácaságot. De Maxim ugyanakkor „kész költő”, ahogy az én-elbeszélőm mondja, tehát poéta. Pontosabban a kettő (poéta és pojáca) együtt: pojáta.
A tubusos pástétom és a félédes csikóvér birodalmából, Csókáról származol, de a szülőfalud világa – néhány Fehér Kálmán-utaláson kívül – csak egyetlen ciklusban, a nagymamádnak ajánlott Kártyanovellákban köszön vissza, a többi szövegedben az elbeszélő valóságos aszfaltdzsentriként rója Újvidék és Budapest utcáit. Miért ilyen fontosak számodra az urbánus terek?
– Csókát mindig is szűk élettérnek éreztem. Mondhatjuk, hogy régóta kísértett a „nagyváros romantikája”, aztán egyszer csak Újvidékre kerültem. Pontosabban: Újvidékre akartam kerülni. Újvidékkel nyílt meg előttem a világ – ide érkezve a Tiszát a Dunára cseréltem le, a csókai kisutcákat újvidéki sugárutakra; nem mellesleg ebben a közegben ismertem meg magam is alaposabban. Bár, ha jobban belegondolunk, mára már Újvidék is zártabbá vált, ahhoz képest amilyennek például Végel László korai szövegeiből megismertem. Később jött Pest, de előtte még Balatonendréden is eltöltöttünk némi időt a feleségemmel. Ide járunk mostanában vissza, bár nem sűrűn.
Amikor a kimozdulási lehetőségeket igyekeztünk számba venni, úgy terveztük, hogy majd egy Újvidékhez hasonló városba költözünk. Sokáig kémleltem az állásportálokat, akad-e valami munka például Veszprémben. Budapestre a véletlen sodort, de nem volt nehéz megszokni, mert mire mi Pestre költöztünk, nagyjából minden barátom itt vállalt munkát. Budapest egy új életformát hozott a számomra, és bár még mindig nem tiszta, hogy mit is keresek, keresünk itt valójában, egyre inkább kezdem megszeretni. A fiam meg már pesti srác.
Jelenleg Budapesten és Balatonendréden élsz, a kötetedben mégis több helyütt hangsúlyozod, hogy a vajdasági magyar irodalomhoz tartozol, erre utal a számos hivatkozás, a Domonkos Istvánnal, Tolnai Ottóval vagy Végel Lászlóval való párbeszédbe lépés szándéka is. Melyik az a vonulata irodalmunknak, amelyet a leginkább közelebb érzel magadhoz, és egyáltalán: szerinted mitől egyedi a vajdasági magyar irodalom, miért kivételezett helyzet a részének lenni?
– Ebben az egészben talán az a legérdekesebb, hogy minden olyan szöveget, amelyben a „vajdaságiságot”, a vajdasági irodalomhoz tartozásom hangsúlyozom már itt – főleg Pesten – írtam. Ezt magyarázhatjuk azzal is, hogy érintkezési pontokat kerestem az otthoni (vajdasági) és az itthoni (magyarországi) életem között, és nyilvánvaló, hogy ez a vajdasági magyar irodalom volt. Ezt hoztam át magammal a képzeletbeli bőröndömben – abban a bizonyosban, mint amilyenről Erdős Virág ír, és Kollár-Klemencz László énekel (lásd: Ezt is elviszem magammal).
Sokan kérdezik tőlem a Maxim megjelenése óta, hogy mit jelent vajdasági magyar írónak lenni, meg hogy egyáltalán miért olyan fontos ezt hangsúlyozni. Általában azt válaszolom, hogy ezek a szövegek másképp, más hangon beszélnek egymással, és másképpen szólítanak meg engem is. S hogy fontos-e ezt hangsúlyozni? Igazából nem. Lehet, hogy ez csak az én bogaram.
Ha pedig azt kell meghatároznom, hogy irodalmunk mely vonulatát érzem magamhoz leginkább közel, azt mondanám, hogy az Új Symposion első és harmadik nemzedéke. Főleg azért, mert itt érzem a legerősebbnek a nemzedéki tudatot. Istenem, mennyire szeretnék én is egy nemzedék tagja lenni!
Az újabb novelláidban egyre nagyobb teret kapnak a zuglói és nyolcadik kerületi élményeid, sőt ha jól tudom, egy szociografikus szöveg megírását tervezed egy hajléktalan nézőpontjából. Mi lesz a következő állomás?
– Igen, jelenleg a Via Sandgassén dolgozom, amely valóban szociografikus érzékenységgel íródik, de mégsem nevezném szociográfiának. Van egy valós hősöm, aki hajléktalan, és a nyolcadik kerületi Kun utcában, az Erkel Ház C épületének lépcsőjén olvas orosz realistákat. És van egy negyed, nevezetesen a Magdolna, ahol bármi megtörténhet. Hogy mi lesz a Via Sandgasse után? Egyelőre fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy adós vagyok még egy teljes Kártyatörténettel.
