Zombori rádióamatőr a Cook-szigeteken

A zombori Ficza József kereken 56 éve rádióamatőr, többszörös országos bajnok. Magas kategóriában rádiózik, eszközei közé tartozik – bármennyire is furcsán hangzik – Földünk állandó kísérője, a Hold is. Ebben a mezőnyében a világranglista 42. helyét foglalja el. A télen majdnem világrekordot döntött, mégpedig a Cook-szigetország egyik apró szigetén.

Eddig úgy gondoltam, hogy a rádióamatőrök éjt nappallá téve ücsörögnek a szobájukban, forgatják valami készülék keresőgombját, igazítanak az antennán, s ha sikerül kapcsolatot teremteniük, akkor valamiféle MZ/X-nyelven értekeznek, visszajelzik egymásnak a vételt. Számomra ezt a feltételezett helyhez kötöttséget igazolta, hogy most is úgy találtam el Önhöz, hogy az udvarából az égre kandikál egy behemót antennarendszer. Hogy került a szobájából Új-Zélandra rádiózni?

– Ez a rádiózás, amivel foglalkozom, nem egészen az, amit Ön elképzelt. Új-Zélandra pedig látogatóba utaztam, ott él a fiam a családjával. Tavaly novemberben már negyedszer jártam nála, és most is három hónapot töltöttem velük. Természetesen a szenvedélyemet nem hagytam hátra ennyi időre, hanem a végső úti célhoz magammal cipeltem az adó-vevőtől kezdve az antennáig mindent, 120 kilót nyomott a cucc. A két korábbi alkalommal alaposan bejártuk Új-Zéland különböző tájegységeit, most azonban igazi meglepetéssel szolgált a fiam. Azzal ébresztett egyik reggel, hogy pakoljam össze a rádiós fölszerelést, mert expedícióra utazunk a Cook-szigetország Aitutaki szigetére, ahol megpróbálunk létrehozni egy speciális kommunikációt a Hold segítségével.

Mire szolgál ebben a kommunikációban a Hold?

– Ez egy olyan kommunikáció, amely során ultrarövid-hullámú jeleket sugárzunk a Holdra, ami passzív reflektorként viselkedik, a róla visszaverődő jeleket próbáljuk befogni a Föld bármely pontján. Ha valaki befogja a jelet, akkor megpróbál visszaküldeni egyet ugyanezzel a módszerrel a jel föladójának. A kommunikáció során digitális jeleket küldünk egymásnak, amelyeket egy számítógépes dekóder segítségével olvasható információvá alakítunk.

Gondolom, nem egy egyszerű procedúráról van szó.

– Persze, már a logisztika sem egyszerű, mert maga a sziget ezer kilométerre esik Új-Zélandtól, három órát repültünk odáig, cipeltük a fölszerelést, a darabjaira szedett, közel tíz méter magas antennát. Szerencsére többen utaztunk, így sikerült kijátszanunk a poggyász súlykorlátozását. Aztán bérelnünk kellett egy épületet, ahol laktunk, a postahivataltól engedélyt kellett kérnünk az antenna fölállítására. Viszont az Aitutakin töltött tizenegy nap során sikerült több országgal is kapcsolatot teremtenünk. Ehhez viszont tudni kell, hogy a szigeten tartózkodók és az Európában élők naponta mindössze egyetlen órán át láthatják egyidejűleg a Holdat. Ennek ellenére egyik zombori ismerősömnek is sikerült fogadnia az üzenetemet, ami 17 746 kilométer távolságot tett meg.

Ez volt a maximális elért távolság?

– Nem, de a rekord megdöntéséhez az se volt elegendő. Legtávolabbról Spanyolországból küldtek visszajelzést az üzenetemre, ami 19 370 kilométert jelent, a rekord viszont 19 790 kilométer, tehát közel jártunk hozzá. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy a szigeten előttünk még senki se próbálkozott ilyesmivel, és a szakmában presztízs kérdése, hogy olyan helyről indítsunk kommunikációt, ahol előttünk ezt még nem tette senki, valamint hogy minél távolabbi ponton találjunk vevőt. Eddigi legnagyobb eredményemnek tekintem ezt a tavalyi kommunikációs kapcsolatot – mondta Ficza József, aki ebben a kategóriában 42. helyezett a világon, a volt jugoszláv tagköztársaságokban pedig nincsen olyan, aki megelőzné.

Az utazás viszont bizonyára nem kizárólag a rádiózásról szólt.

– Nem bizony. A fiamékkal, unokáimmal lehettem, rengeteget kirándultunk, autóval, hajóval, csónakkal, horgásztunk, fantasztikus gyümölcsöket fogyasztottunk, képzeletet fölülmúló tengeri élőlényeket láttunk, és a korallszigetek elbűvölő, paradicsomi világát is sikerült megismernünk.

Nem hiszem, hogy olvasóink közül sokan jártak Hawaii szigetén, ami másfélezer kilométerre van Aitutakitól, vagy a hozzá legközelebb, 700 kilométerre eső Tahitin, hát még a korallszigetvilág e parányi gyöngyszemén. Szerintem legtöbben egzotikusnak, de elmaradottnak képzeljük.

– Az egzotikus jelző helytálló, de az elmaradottságot felejtsük el. Persze számos olyan dologgal találkoztam, ami számunkra teljesen újszerű, különleges és meglepő. A szigeten például – de a környezőkön se – senki nem foglalkozik termeléssel vagy termesztéssel, mindenki az idegenforgalomra rendezkedett be. Háziállatok, néhány kecskét és tehenet kivéve nincsenek, vannak viszont vadon élő csirkék és szárazföldi rákok, ezek a vadállatok. Ragadozók, hüllők, kétéltűek nincsenek. Kutyát nem szabad tartani, mert megölnék a vadon élő csirkéket, és Új-Zélandon, ahová ez a korall-sziget is tartozik, nagyon komolyan veszik a környezetvédelmet. A macskatartás szabad, de az egész szigeten kettő él belőlük, az egyiket Csütörtöknek, a másikat Pénteknek hívják. Velük nyomban barátságot kötöttem. Az élővilág ilyen sajátságos megoszlása abból is eredhet, hogy a szigeten nincsen édesvíz-forrás. A lakosság ellátása is úgy történik, hogy a héten három napig van központi folyóvíz, utána meg mindenkinek a saját készletéből – ami zömmel esővíz – kell ellátniuk magukat. Házigazdáink jelezték is, ha vizet innánk, forraljuk előbb föl. Mindenki kókusztejet fogyaszt, mi is így tettünk, de rájöttünk, melegen nem az igazi, így hűtőbe tettük a diókat, majd onnan fogyasztottuk a tejet. A szigeten az áramot dízeles áramfejlesztőkből biztosítják, ami nem olcsó mulatság, de van légkondicionálás, minden. Bár egy menő szállodaszigeten egy éjszakáért 1200 dollárt kell legombolni. Hiába futkosnak a csirkék a lakóhelyek körül, a csirkehúst repülővel hozatják a helybeliek, miként minden egyebet. Kókuszt meg banánt viszont mindenki ingyen szedhet magának, mert vadon terem.

Milyen volt ottjártakor a klíma?

– Számunkra ideális: nappal 24, éjjel 18 fokos meleg, a tenger ugyanígy 24 fokos, kiválóan fürdőzhettünk, ugyanis a korallzátonyok határáig, több száz méteren sekély a víz, kristálytiszta, tele óriáskagylókkal, halakkal, amelyeket élelemmel magunkhoz tudtunk csalogatni. A helyiek szerint júliusban–augusztusban 45 fokos a hőség, olyankor nincsenek turisták, és ők se tesznek egyebet, mint naphosszat fekszenek a ventillátorok alatt, és hajnalban vagy éjjel megmártóznak a tengerben.

Hogyan fogadták Önöket a helybeliek?

– A sziget kétezer lakosa a turistákból él, ezért már a reptéren zenével, virággal várják a látogatókat, mindenki kedves és előzékeny. A lakosság voltaképpen egyetlen törzs, amit királynő vezet. Amikor a királynő meghallotta, hogy mire készülünk, maga is segített fölállítani az antennát.