Ha jól tudom, itt, a könyvtár padlástermében őrzik Juhász Erzsébet hagyatékának egy részét, az íróasztalát, a könyvespolcait, a könyveit, írógépét és a szemüvegét. Azt a szemüveget, számomra igazából ez a leglényegesebb tárgy, amely mögé rejtőzhetett, amelyen keresztül szemlélődött minden elképzelt, elmondott, megírt vaksága ellenére, amelyen keresztül, minden szorongása, az ismerős utcákon való eltévelyedése, a határhelyzetek, a háború okozta létbizonytalansága ellenére is, élesen látott.
Nem véletlenül használom az Úttalan utaim című esszékötetének írásaiban jelen levő, megfordított vakságmetaforát, hiszen úgy vélem, művészetének, írói énjének a lényege éppen az érzékelés egyik legfontosabb szervének, a szemnek a meghibásodásában áll, a meglazult izmok okozta látványtorzulásban, tulajdonképpen, hogy továbbmenjek, végül a porlepte valóság, az igazság felismerésének a hiányában rejtőzik. Juhász Erzsébetet nem divatos olvasni, nem csak most, korábban sem volt az, átsiklottak rajta a tekintetek, ahogy Sartre mondaná, „pusztában énekelt”. Élősködő és őrült volt (ezek Danilo Kiš fogalmai), nem is lehetett más, hiszen csak egy élősködő kísérelheti meg, hogy „a negyvenvalahány éves masszív testvériség-egység” után egy széthullásban levő országban, „kettős marginalitásban”, kisebbségi íróként környezete elanyanyelvtelenedésében értelmet és igazolást adjon az életének, csak „egy őrült írhat szakmányba könyveket, tudván tudva, hogy senki se fogja elolvasni”. „[M]indenki mentené még, ami menthető, a pőre testét, nyelvét, kultúráját, anyagi javait, és vinné innen árkon-bokron át mindenféle határokon túlra. Én meg itt írok-írok, a magam tetű módján ugyan, de több mint húsz éven át. Kinek? Minek?”
A fekete, vastag keretes szemüvegén, éles lencséin keresztül látott világ, az ország és mindebben önmaga felismerésének a megoszthatatlansága, közölhetetlensége azonban korántsem a művészet és élet különállásának, átjárhatóságának a lehetetlenségét vagy Juhász Erzsébet művészetének értéktelenségét jelenti, hanem sokkal inkább a sivár, kisszerű, háborúban és nacionalizmusban fuldokló közegének valóságra és igazságra való vakságát. Juhász Erzsébet elvágyódott, akárcsak irodalmi őse és Műkedvelők című regényének – ez sem véletlen – hőse, Szenteleky Kornél. Az irodalmat mint a valóság előli menekülés számára egyedüli lehetséges és adekvát módjaként, egyfajta útvonalként kezelte. Száműzöttként, sorsába kérlelhetetlenül belevetettként, kétségbeesései és szorongásai, a senki sehol és soha létállapotában, a valóság immár tengerhiányos, úttalan utain, a valószerűtlen kis állomásokon veszteglő, mocskos, balkáni vonatokon a volt Osztrák–Magyar Monarchia, a volt SZHSZ Királyság, a volt Jugoszlávia irodalmi örökségéből a nosztalgia finom szálaival menetrendeket írt. A provincia számára nem létező, nem olvasott, ám hihetetlenül pontos és igaz menetrendeket, melyek által a történelem őrületébe belevetett szubjektum talán végül csak kiutat talál.
Juhász Erzsébet nem csak a mi írónk, nem csak Topolya, vagy a vajdasági magyar irodalom írója. Juhász Erzsébet, akárcsak Danilo Kiš vagy Mészöly Miklós, Közép-Kelet-Európa írója. Azé a Közép-Kelet-Európáé, melyben a porttól megtisztított, tiszta szemüvegén át szemlélődő, éles látású embert, mint ahogy egyik zseniális esszéjében írja, akárcsak Esti Kornélt az őrült lány, szájon csókolt a tébolyult történelem. Művészete ebből a csókból, egy pióca szívásából fakad, eredete az értelem nélküli és tébolyult történelem nyelvével mint „lucskos mosogatóronggyal” való borzasztó, brutális, és mindezek ellenére gyönyörű találkozás.
(A topolyai Népkönyvtár padlástermében Utánutazás címmel összeállítás hangzott el Juhász Erzsébet műveiből, Krnács Erika tolmácsolásában. Közreműködött: Verebes Ernő. Az összeállításból készülő CD-t a rendezvényen Bencsik Orsolya a fenti írásával ajánlotta a közönség figyelmébe. A zenés-irodalmi estet megelőzte Dormán László A hatvanéves Magyarkanizsai Írótábor című fotókiállításának megnyitója.)
