Annak, aki az utóbbi 30–40–50 esztendőben a volt Jugoszláviában szocializálódott, egyéb alapélménye aligha lehetett, mint a szétcsúszás, a fölbomlás, a széthullás, a dezintegrálódás. Az már a személyes érzékenység függvénye, hogy mindebből ki mit érzékelt a történések idején: a Tito marsall nevével fémjelzett anyagi jólét, polgári szabadság és testvériség-egység illúzióját, vagy a tönkretett vállalkozások nyomorát, a másként gondolkodók süllyesztőbe zárását és a lefojtott, de dühöngő nacionalizmust; az antibürokratikus forradalomnak nevezett politikai pluralizálódásban a miloševići diktatúra kezdetét, vagy a demokratizálás reményét. Később egyértelműbbé váltak a dolgok: a háborúk, a harctérről bádogkoporsóban hazahozott apák és gyerekek, a lakosság anyagi ellehetetlenítése és a háborús/gazdasági nyerészkedők uralma, az elszigeteltség, majd a bombázások, végül a magánosítás során nincstelenné tett százezrek nyomora gyökerestől tépett ki minden illúziót, a fölbomlás, szétcsúszás, széthullás, dezintegráció közvetlen valóságként határolta be a Szerbiára zsugorodott Jugoszlávia lakosainak, köztük a vajdasági magyarok létterét.
Meg lehet-e kapaszkodni egy ilyen, darabjaira hulló világban? Hogyan elviselni a jelen megpróbáltatásai mellett mindazt, ami a múltról és a múltból kiderül? Szabó Palócz Attila a gyűjtés és lejegyzés mániájában találta meg a világgal szembeni viszonyának feloldását. Ne menjen veszendőbe semmi. Egykori újságcikkektől kezdve a hangkazettára vett, majd letörölt zeneszámok listáján keresztül, versírótáborokban született versikékig, drámatervekig mindent lejegyez, félretesz, feljegyzései jelentik számára a kapaszkodót. A legvidámabb tárhely cím, ami a regényben voltaképpen a kanapé megnevezésére szolgál, egyszerre asszociál a legvidámabb barakkra, és a digitalizálás nyomán létrejött, szinte határtalan elraktározási lehetőségre, ahonnét bármi bármikor előhívható. Csak hát egyáltalán nem biztos, hogy veszélytelen a régen elspájzolt dolgok után kutakodni, ki tudja, mi akad a kereső kezébe.
Szabó Palócz Attila voltaképpen egy dokumentumfilmet tervezett az Új Symposion folyóirat Sziveri János, Csorba Béla, Losoncz Alpár vezette szerkesztőségének 1983-as meghurcolásáról, aminek a forgatása végül elmaradt, ám a vágások, áttűnések a regényszöveg funkcionális elemeiként fennmaradtak, akárcsak az egyetlen elkészült nagyinterjú, ami vágatlanul és szerkesztetlenül leírva tartja a regényszerkezetet. Mindehhez, dokumentumok és járulékos elemek kapcsolódnak, az Elbeszélő Én látszólagos téblábolásai nyomán kibontakozik egy, a jelenből az 1960-as évek elejéig visszanyúló társadalmi kép, amelynek kulturális vetületében megjelennek a vajdasági magyarság csúcsintézményei, a Magyar Tanszék, a Forum Kiadóház, az Újvidéki Rádió. Az Elbeszélő Én ugyanakkor a vele történő eseményeket is az elbeszélés hálójába vonja, a személyesen megélt tragédia adja meg a történet tényleges súlypontját. Az egymáshoz illesztett szövegrészek minduntalan szétcsúszással fenyegetnek, a társadalmi dezintegrálódás viszonyai a szövegrészek egymástól elrugaszkodó magatartásában képződnek meg, el egészen a teljes elveszettségig, amikor a narráció összeomlik és egyszerre több entitás szólal meg általa, egyetlen szövegen belül különböző nyelveken és egymástól független szólamokon. Az összeroppanás és identitásvesztés eme csúcspontja paradigmatikus képet ad a vajdasági magyarságnak az utóbbi fél században visszakeresett viselt dolgairól és létállapotának meghatározóiról.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
