Szokás szerint fölszállt a 16-os buszra. Nem kellett sokáig várnia, elég volt pár percig süttetnie magát a megállóban. Tűzött még a nap, kora délután volt. A buszon kevesen utaztak. A leghátsó ülésre ült le. Ott nyugta van, ha bármi történne. Jöhetnek a rozoga öregasszonyok, akik majd szintén le akarnak ülni, vagy épp a sokgyerekes anyukák, akik a fél buszt elfoglalják. Ám a leghátsó hely, az biztos. Oda senki sem akar majd befurakodni.
Kellemesen elterpeszkedett hát az ülésen, lazán ledobva lábai közé a csomagját, és élvezte a városi furikázást. Úgyis dugó lesz, jó sokáig pihenhet, mire a végállomásra ér. Az első megállónál mintha furcsát hallott volna. Mintha a buszsofőr énekelt volna. De legalábbis más hangsúllyal beszélt, mint ahogy szokta.
– Hölgyeim és Uraim! A következő megállónk az Attila út. Aki le akar szállni, még most próbáljon jelezni – hallatszott a sofőr hangja. Úgy beszélt, mintha részeg lett volna.
– Hm, vicces… – gondolta magában Napsugár. – Meleg van… dugó is van… nem csoda, ha elege van…
Megállt a busz a megállóban. Le- és fölszálltak az utasok. Két srác telepedett Napsugár mellé. A busz továbbindult.
– Most pedig átmegyünk az alagúton! Nagyon izgalmas lesz, jó sötét! Jut eszembe, a lélek sötét oldaláról még nem szóltunk! Ugye van az árnyék-én, amit Jung is meg mindenki más is így nevez. Főleg a lélektan művelői. De Keresztes Szent János szintén szól a lélek sötét éjszakájáróóóól – és itt erősen megnyomta a gázpedált.
– Ez hülye? – röhögött föl az egyik srác. – Nem hallottad?
– Mit? – mondta unottan a másik, aki épp az okostelefonja gombjait nyomkodta.
– Hát ez a sofőr esküszöm, hogy hülye! Figyeld már, miket mond!
– Jól van, na. Miket?
– Hallgasd már!
És a sofőr folytatta, ahogyan az alagút utáni megállóhoz ért.
– Elérkeztünk tehát az alagúton túlra. Innentől már semmi sem ugyanaz, mint eddig volt! Alice in Wonderland, drága Hölgyeim és Uraiiiim! – és kacagott egy nagyot, bele a mikrofonba.
– Mi van?! – húzta föl a szemöldökét az a fiú, amelyik az előbb még a telefonnal babrált. – Mit beszél ez a köcsög?!
– Ugye? Ez tiszta hülye! – nyerített a másik.
Napsugár is fölkapta a fejét az egyre érdekesebb buszsofőri kommentárokra. Vihogott rajtuk, de csak úgy félálomban. Azt hitte, a fantáziája működik túl már megint. De nem. A következő megállónál ugyanis Kantot kezdett olvasni a buszsofőr. Közölte, addig nem indul tovább, amíg az utasok végig nem hallgatják a Szép és a Fenséges fogalma közti különbségek taglalását. Az emberek idegesek lettek. Egy öregasszony rosszul lett. Hápogta, hogy nem kap levegőt. A buszsofőr dorgálni kezdte a rendetlenkedő utasokat.
– Aki nem hajlandó végighallgatni Kant gondolatait, az egy idióta! – rikácsolta, amikor az utasok verni kezdték a vezetőfülke ajtaját.
– Azonnal menjen tovább! Nekünk nincs időnk ilyesmire!
Egy fiatal nő kiborult. Tele volt csomagokkal. Szatyraiból zöldségek és gyümölcsök kandikáltak ki. A két srác is egyre türelmetlenebb lett.
– Ki a büdös franc az a Kant? Ki nem szarja le?! Mit akar ez a hülye? – fakadt ki a telefonos.
Napsugár eleinte röhögött, aztán ő is ráunt a dologra. A buszsofőr félórán keresztül olvasta Kant gondolatait, majd újra gázt adott.
– Na végre, megjött az esze! – könnyebbült meg egy idős úriember.
A sofőr azonban tovább folytatta. Útközben is beszélt-beszélt.
– Arra gondoltam, hogy egy kis kerülőt teszünk, mielőtt a végállomásra érnénk. Most továbbmegyek az Andrássyn, és nem kanyarodom el a Deák tér felé. Maguk nagyon rosszul viselkedtek, ezért további fejtágításra van szükségük!
Egészen az Oktogonig ment, ott megállt. Az ajtókat nem nyitotta ki.
– Tehát… – és itt megköszörülte a torkát. – Egy kis etika az uraknak és a hölgyeknek! Arisztotelész. Megfelel? A nikomakhoszi etika néhány passzusára gondoltam.
– Ember, maga őrült! Hát nézzen már körül! Itt asszonyok és gyerekek is vannak! Hát mit akar maga, az ég szerelmére!? – verte az ajtót az idős úriember.
– Van itt, aki cukros? – kérdezte egy ideges asszony. – Mert annak akkor le kell szállnia! És aki beteg? És be kell vennie a gyógyszerét? – sipítozott.
– Nem érdekelnek az efféle apróságok! – őrjöngött vérben forgó szemekkel a buszsofőr. – Nem érdekel, hogy maguk miféle hülye kifogásokkal jönnek, csakhogy föltartóztassák a filozófiai tanok terjedését szerte a világban!
Napsugárnak is melege volt már. A leghátsó ülés eléggé levegőtlen helyen volt. A két srác is már idegesen toporzékolt. A telefonos próbált segítséget kérni.
– Hé, haver, küldjetek már ide valami zsernyákot, mert bedilizünk! Tisztára bekattant a buszsofőr csávó! Fogva tart minket, haver! Neeem! Ez nem vicc, te állat! Nem ittunk egy kortyot sem! Komolyan beszélünk! – ordítozta.
A sofőr, túlkiabálva a fölháborodott és magából kivetkőzött utazóközönséget, rákezdte:
– Heidegger: Lét és Idő! Első fejezet!
És ordította, torkaszakadtából, hogy mi az a jelenvalólét, meg hogy miért is kéne a lét kérdését újra föltenni.
– Könyörgöm uram, könyörgöm! – ment oda az idős úriember a vezetőfülkéhez. – Elhisszük! Elhisszük! Magának igaza van! A lét kérdését újra föl kell tenni!
– Mit csinál a vénember? – kérdezte a telefonos srác a másikat.
– Fogalmam sincs… Ez is meghülyült!
– Mit mond, uram? – vicsorgott ki a buszsofőr az üvegajtó mögül. A feje már zöld volt, a fülei hatalmasak, a lehelete kénköves.
– Hogy elhisszük! Igen, a lét kérdését igenis újra föl kell tenni! Most már szabadon enged minket? – könyörgött az öreg, izzadt homlokáról törölgetve a verejtékcseppeket.
Másnap Napsugár nyugodtan szürcsölte jéghideg limonádéját kedvenc kávéháza teraszán, miközben beszélgetett a barátjával.
– Szóval, mi volt? Elaludtál a buszon, te csaj? És a buszsofőr ébresztett föl? Te tiszta bolond vagy, esküszöm! – röhögött föl a barát, és közelebb hajolt a lányhoz.
– Igen, de közben rájöttem, hogy a lét kérdését valóban újra föl kéne tenni… – vigyorgott vissza negédesen Napsugár, majd hirtelen fölcsattant: – De ne fújd már rám ilyenkor azt a kénköves leheletedet! Tudod jól, hogy utálom!
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg)
