Ha a történet kitalált, vagy ha húsz-huszonöt évvel ezelőtti, akkor még talán azt mondom, elhiszem, ilyen időket élünk, de az már végképp nem fér a fejembe, hogy ez az egész 2013. október 4-én történt Kelebiánál. Egy húszéves fiatal szerb lány vonatra száll Újvidéken, Budapestre indul magyar kedveséhez, aki ott várja, hogy majd képes riportot készít a koncertjükről egy lapnak, és persze látni is szeretné, mert már közel egy hónapja nem találkoztak, csak telefonon beszéltek. Kelebiára érve a magyar határőr megkérdezi, mennyi pénz van nála, erre szegény nem tud mást mondani, mint ami az igazság, hogy szinte semmi, de őt ott várják, fotóznia kell, az ellátását és a visszaútját is állja majd a zenekar. Nem hat a magyarázat, a határőr nem beszél szerbül, viszont egy utastárs megsajnálja a fiatal lányt, mindössze ezer forintról van szó, ha volna nála ezer forint, mehetne, de mivel nincs, le kell szállnia, erre a kedves utastárs kivesz a tárcájából ezer forintot, tessék, már van nála ezer forint, de hogy ez így nem szabályos, mondja a morálisan roppant szilárd, tántoríthatatlan határőrünk. Elveszi a fiatal lány táskáját, útlevelét, aki védekezni se tud, nem is érti, mit beszél a határőr, leszállítja a vonatról, aláírat vele egy jogszabályi hivatkozásokkal ellátott formanyomtatványt, melyben szerb és magyar nyelven az áll, hogy nem rendelkezett a magyarországi tartózkodását fedező összeggel, ezért megtagadták a beléptetését. Közben kétségbeesetten hívja Budapesten a kedvesét, hogy magyarázza el a határőrnek, ő fotózni megy Budapestre az esti koncertre, lesz hol laknia, lesz mit ennie. Ez sem elég. A határőr finoman fogalmazva nem túl szívélyes modorban beszél a fiatalemberrel, nem érdekli, hogy mit mond, nincs a lánynál pénz, vissza kell mennie. Pont. Eddig a pontig is felháborodva hallgattam a történetet, ám ami ezután következett, az végérvényesen kihozott a sodromból. Ezt a fiatal lányt, írd és mondd, lerángatják a vonatról, elveszik a személyes holmiját, az útlevelét, bezárják órákra Kelebián egy szobába, és az sem hat, hogy eközben már tudják, a fiú családja, apa, anya, húg a történtek hallatán felkerekedik, elindul Kaposvárról Kelebiára a fia kedveséért, akiről tudják, hogy a visszaútra sincs pénze, tehát esélytelen, hogy visszajusson Újvidékre, Szabadkáig viszik a következő induló vonattal, szabályosan kitoloncolják az országból, mint valami bűnözőt, és hogy kellő nyomatékot adjanak a történteknek, még az útlevelébe is belepecsételik a priuszt. Délután egy órától este hétig tart a kálváriája, akkorra érnek oda érte Kaposvárról Szabadkára, ott kuporog egy félreeső padon a váróteremben szegény. Késlekedés nélkül indulnak vissza, aztán a másik, az autós határon az útlevélpecsét láttán mosolyogva kérdi a határőr, hogy mi történt a vonaton… Minden jó, ha a vége jó, hazafelé úgy dönt a család, hogy ha már érte mentek, fel is viszik Budapestre, azon a kétszáz kilométeren már semmi nem múlik. Nem mellesleg jegyzem meg, a családnak közel negyvenezer forintjába került, amiért a morálisan roppant szilárd határőr szabályellenesnek minősítette az utastárs kölcsönezresét.
Nem tudtam megőrizni a hidegvéremet, miközben barátnőm, a fiú édesanyja mesélte a történteket. Túl azon, hogy Újvidék és egyáltalán az egész Bácska roppant közel áll a szívemhez, készülő regényem színhelye, mióta belefogtam, 2009 óta minden személyesen érint, ami a várossal és általában a szerb–magyar viszonnyal kapcsolatos, mélységesen felháborított ez az embertelen eljárás. Vajon mi vezérelte ezt a határőrt, aki nem vette tudomásul, hogy mihelyt a segítőkész útitárstól a fiatal lány kezébe kerül az az ezres, az onnantól fogva az övé, szabadon rendelkezhet vele? És miért nem fogadta el a fiú magyarázatát, hogy a kedvese dolgozni megy, képanyagáért fizetni fog neki a lap, ott-tartózkodását és visszaútját pedig a zenekar állja? És milyen megfontolásból küldték vissza Szabadkáig, mikor nagyon jól tudták, hogy Kaposvárról elindultak érte, miért nem várhatta meg a fiú szüleit a határon, ha már egyszer leszállították, pontosabban fogalmazva lerángatták a vonatról? Szeretnék annak a határőrnek a szemébe nézni, szeretném megkérdezni a parancsnokát, hogy vajon most büszke-e az alattasa viselkedésére, mert én, azon kívül, hogy hatalmával visszaél egy magát hatalommal felruházottnak vélő, sérült lelkű ember, egyéb magyarázatot nem találok a dologra. Hivatkozhat nekem bármilyen törvényre, amely előírja, hogy a Magyarország területére belépő külföldi állampolgárnak rendelkeznie kell az itt-tartózkodásuk fedezéséhez szükséges összeggel, akkor sem. Az átkos időket idéző meghívólevelesdi jut eszembe erről az egészről, amikor kinti rokonnal-baráttal kellett igazoltatni, hogy fedezni fogja a kint tartózkodásunk költségét. Mintha el se telt volna közben harmincegynéhány év! Különben meg mikor írja elő törvény például azt, hogy az állandó jelleggel Magyarországon tartózkodó, tisztességesen dolgozó honpolgárnak jogában áll rendelkezni az ott-tartózkodásának fedezéséhez szükséges összeggel?
(A szerző író, műfordító)
