Ha Nyilas Mihály kerül szóba, csak arra gondolunk, hogy ő Magyarkanizsa polgármestere, azt az oldalát ismerjük, azt az énjét látjuk. Pedig ő családapa is, aki feleségével, Rózsával három gyermeket nevel, és a polgármesteri hivatalt hátrahagyva a nagycsaládosok hétköznapjait éli. Nejével azt vallják, gyermekeik adják nekik a legtöbb erőt, és az volt a legjobb döntésük, hogy vállalták a harmadik gyermeket is.
Ahogy beparkolok Nyilasék udvarába, Mihály jön üdvözölni, majd rögtön a felesége, Rózsa is, a nyomában ugrabugráló négyéves Zsófival, a család legfiatalabb és legvirgoncabb tagjával. Meleg, napsütéses őszi délután lévén a teraszon ülünk le beszélgetni. Míg Rózsa megfőzi a kávét, a nagyobb gyerekek is előkerülnek, a 19 éves Ágnes és a 16 éves Áron. Közben Zsófi egyfolytában kotyog, így megtudom, hogy az oviban volt bábszínház, és azt is, hogy apa késve ment érte az oviba, sőt azt is elárulja, hogy itthon apa meg ő a főnökök. Ezen mindannyian jót derülünk.
A forró kávét szürcsölgetve és fürdőzve az utolsó őszi napsugarakban arról beszélgetünk, milyen nagycsaládban élni, hogyan telnek a napok, vajon a pénztárcánk határozza-e meg, hány gyermekünk lesz.
Mihály szerint a család adja az erőt a mindennapokhoz, a családban ugyanis olyan energia van, amely semmivel sem pótolható.
– Az egymás iránti szeretet a mozgatórugó, és az ember ahogy idősödik, ezt egyre inkább érti, értékeli. A gyermekeinktől kapott szeretet tölt fel bennünket. Nagyon jó nagycsaládban élni. Fiatalabb korunkban úgy gondoltunk a házasságunkra, hogy majd két gyermekünk lesz, mert számunkra ez volt a példa. Aztán az élet szerencsére úgy hozta, hogy Zsófi is megszületett.
– Arról már négyesben, a két nagyobb gyermekkel közösen döntöttünk, hogy legyen kistestvér – vette át a szót Rózsa, majd így folytatta: – Ágnes és Áron is vágyott arra, hogy legyen kit szeretgetni, dédelgetni. Mikor ők születtek, még huszonéves voltam, mikor Zsófi, akkor pedig betöltöttem a negyvenegyet, mégsem érzem úgy, hogy későn született volna. Sőt a vele való várandósságot sokkal jobban viseltem, mint az előző kettőt, úgy éreztem, olyan erő van bennem, hogy a világot a négy sarkánál megfogva összecsomagolnám. Zsófi rengeteg szeretetet és vidámságot hozott a családba, és így, hogy Ágnes már egyetemre jár Újvidéken, Áron meg Kiskunhalason gimnáziumba, mégsem maradtunk egyedül itthon.
– Mindenki mondta, hogy a később születő gyermek megfiatalít, és ez valóban így van – szólt közbe az apuka. – Most megint olyan dolgokkal foglalkozunk, mint tizenévvel ezelőtt. Reggelente oviba viszem Zsófit, gyermeknyelven próbálok elmagyarázni dolgokat, játszótérre járunk, mesét olvasunk. A gondolataink is megfiatalodnak, hiszen olyan dolgokra kell gondolnunk, hogy Zsófi majd iskolába indul, hogy őt is taníttassuk.
Szóba kerül az is, hogy az ő életük minta a gyermekeiknek. Ágnes azt mondja, ezek után ő is nagy családot szeretne.
– Nagyon jó, hogy hárman vagyunk testvérek, én is úgy tudom elképzelni az életemet, hogy nekem is három gyermekem lesz. Mi anyának nagyon sokat segítettünk akkor, amikor Zsófi pici volt, bennem szinte anyai ösztönök ébredtek fel, de Áron is hajlandó volt mindenre. Mikor mi születtünk, akkor a nagymamák segítettek anyunak, de mivel mostanra idősek lettek, Zsófinál már inkább mi voltunk anyu támaszai.
Megkerülhetetlen a téma, vajon az anyagi helyzetünk függvényében kell-e gyermeket vállalnunk. Nyilasék úgy vélekednek, a gyermekvállalást nem lenne szabad olyan ürüggyel halogatni, hogy majd akkor alapítunk családot, ha jobban élünk.
– Tudom, hogy manapság sokan a szegénységre hivatkozva csak egy gyermeket, vagy esetleg kettőt vállalnak, pedig ahol felnő egy, ott több is – mondja Mihály. – Az első gyermeknél esetleg nagyobb befektetés kell, de a másodiknál meg a harmadiknál már biztosan nem. Egyébként meg nem kell mindent újan venni, sokszor egy használt babakocsi, egy használt kiságy is jó. Az olyan gazdag országokban, mint Németország, ott is kicsi a népszaporulat, tehát inkább az a tapasztalat, minél jobban élünk, annál kevesebb gyermeket vállalunk. A gyermekvállalás döntés, döntés egy életforma mellett, melyben a szeretet a legnagyobb érték.
– Az első két gyermekünk a kilencvenes években született, és anyagilag akkor sokkal nehezebb volt, mint most, mégis családot akartunk alapítani – szólt hozzá a témához az anyuka. – Emlékszem, Ágnesnek a legtöbb ruhája nem volt új, kaptuk őket valahonnan, hiszen a fizetés olyan keveset ért, hogy egy kenyeret alig lehetett rajta venni. Babakocsija sem volt új, mégis felnőtt. Szerintem a szemléletváltás a legfontosabb, ha megértjük és elhisszük, hogy a gyermekeinket nem a pénzünkkel, hanem a szeretetünkkel tudjuk boldoggá tenni, akkor nem lesz többé kérdés a gyermekvállalás.
Zsófi lassan unni kezdi a beszélgetést, hétvége lévén végre itthon van mindenki, jó lenne, ha inkább vele foglalkoznának, ezért, hogy magára vonja a figyelmet, bejelenti: fáj a torka, és apja ölébe kuporodik. Értjük a jelzést, neki most pont arra van szüksége, amiről fél órán keresztül beszéltünk, figyelemre, törődésre, szeretetre. Apjával hátra is ballagnak a kertbe a hintához, mi meg még néhány mondat erejéig a többiekkel diskurálunk a nagycsalád előnyeiről, aztán elköszönök tőlük.
