Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Tartományi Képviselőház elnökével nyomban a szerdai parlamenti ülés után – amelyen elfogadásra kerültek a köztársasági költségvetési javaslatra tett vajdasági indítványok – készült beszélgetés a pártok közötti együttműködési formák módosulásáról és lehetséges megvalósulásáról, a vajdasági pénzek kezelésének és visszairányításának fontosságáról, a központi pártok viszonyulásáról a tartományi érdekekhez, a partnerkeresés fontosságáról és mikéntjeiről.
A VMSZ el tud-e képzelni esetleges szövetséget a Szerb Haladó Párttal?
– Ez egyrészt álkérdés, hiszen valósággá vált – előbb elkezdődött az együttműködés a Szerb Haladó Párttal Nagybecskereken, majd nem sokkal azt követően Székelykevén, és immár Szabadkán is együttműködünk. Másrészt ez egy velejéig lerágott csont. Egyébként a VMSZ nem egy különös helyzetben lévő politikai párt e tekintetben, hiszen mára megváltoztak a viszonyok, jóformán mindenki mindenkivel el tud képzelni együttműködést, nem csak hogy elképzeli, hanem teszi is azt.
Mint például?
– A legjobb példa, hogy néhány hónapja Karlócán alakult át a községi, önkormányzati hatalom, s ott a Demokrata Párt a haladókkal együttműködve vezeti az önkormányzatot.
Szerintem ideje elkezdeni azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami az együttműködés tárgyát képezi, az élettel, azokkal a problémákkal, amelyek itt vannak a nyakunkon, amitől alig kapunk levegőt.
Az együttműködés tárgyát megtalálták Szabadkán, meg az említett helyeken. Rá fognak találni tartományi és köztársasági szinten is?
Fotó: Ótos András
– Nem tudom, hogy rátalálunk-e tartományi szinten, ma (szerdán) egy érdekes dolog történt, amikor a vajdasági parlament azt a három módosítási indítványt vitatta meg, amelyik a készülő köztársasági költségvetés módosítását célozza meg annak érdekében, hogy közelítsünk az alkotmányos garanciához, és megszakítsuk azt a több mint 6 éve létező, a demokrata uralom egészét jellemző folyamatot, amikor évről-évre megrövidítették a vajdasági költségvetést. Durván számolva körülbelül egymilliárd eurót vagy százmilliárd dinárt tartottak vissza a tartományi költségvetéstől. Ezzel a gyakorlattal szeretnénk szakítani, ezt célozza a három módosító indítvány, és a vita abba az irányba mutatott, valamint a SZHP és az SZSZP is arról beszélt, miként próbáljuk ezt a kérdést közösen kezelni. Hogy ez mennyire a napi politika része, és mennyire valós szándék, ez csak az elkövetkező napokban fog kiderülni. Számomra parlamenti elnökként az a legfontosabb most, hogy az év végéig elkészüljön a pénzelési törvénytervezet, azt fogadja el a vajdasági parlament, majd pedig terjesszük a köztársasági parlament elé. Mielőtt erre sor kerülne, fontos volna asztalhoz ülni, látni, ki tud emögé felsorakozni. Az egyértelműen világos mindenki számára, hogy a mostani helyzet Vajdaság tekintetében tarthatatlan. Lehetetlen helyzet az, hogy a vajdasági költségvetés több mint 60 százalékát a köztársaság kötelezettségei teszik ki, mégpedig az oktatás – tanárok fizetése – egészségügy – fizetések, fenntartási költségek – területén. Mintegy 3o milliárd dinár csak átfut a vajdasági költségvetésen. Ezt a gyakorlatot évekkel ezelőtt a Demokrata Párt találta ki, hogy ugyanazt a pénzt itt is ki lehessen mutatni, mintha a vajdasági költségvetés része lenne. Pedig a bolond is látja, hogy nem az.
Érdekes, hogy akiknek az ötlete volt az átfuttatás, most éppen azok javasolják, ennek megszüntetését.
– Ez a politikai cinizmusnak és a politikai realitásoknak a része. Ahogy változnak a politikai helyzetek, úgy módosulnak a megoldási ötletek is. Ezért mondtam, hogy ideje volna az élettel, a mindannyiunkat szorító problémákkal foglalkozni. A Demokrata Párt súlyos mulasztása azonban nem igazolja azokat, akik most már másfél éve irányítják az országot, és semmit se tesznek annak érdekében, hogy felszámolják ezt a gyakorlatot. Amit mindebből megtanulhattunk, hogy csak az valósulhat meg, amit a belgrádi pártközpontban el tudnak fogadni, fogadtatni. És ez engem egy kicsit óvatossá tesz a reménykedés tekintetében. Vajdaság pénzelése csak akkor rendeződhet, ha ez a SZHP központjában politikai jellegű döntésként megfogalmazódik. Hogy ez mikor lesz, nem tudom, de az mindenképpen fontos, hogy minden olyan legális eszközt kihasználjunk, ami ezt a célt szolgálja – mint a három módosító indítvány. Azon túlmenően, hogy ez húsba vágó dolog, mert hat év alatt egymilliárd euróval kevesebbet kapunk, ezt át lehet számolni gyakorlati dolgokra, mint az életszínvonal, a munkahelyteremtés, az aszfaltozás, a vízvezeték- és csatornahálózat kiépítése, az iskoláztatás és az egészség ügye.
Szinte nem is tudjuk eldönteni, hogy melyiknek a hiánya fáj jobban nekünk.
– Valóban. De az élet ügye a legfontosabb. Az az állapot, ami most a kamenicai onkológiai intézetben uralkodik, tarthatatlan. A sugárkezelésre hat hónapot kell várni, pedig az emberek itt befizetik a járulékot. Ugyanakkor Belgrádban sokkal rövidebb a várakozási idő, hat hét. Hogy mi az oka ennek? Az, hogy innen kiszipolyozzák a pénzt, és az nem kerül visszaforgatásra hozzánk, hanem máshova vándorol. Ennek a kérdésnek a megoldásában, nem tudom, miért kellene különbséget tenni abban, hogy valaki a VMSZ, az SZHP vagy a DP színeiben politizál. A betegség és a gyógyulási szándék mindenkit érint, és a feltételek megteremtésének a megkövetelése mindenkinek kötelessége, függetlenül attól, hogy milyen színben politizál.
Azt szokták mondani, hogy a vajdasági problémák rendezése szerb-szerb kérdés.
– Részben igaz is, mert ezt szerb-szerb kommunikációs csatornán lehet megoldani, mert a vajdasági népesség több mint 70 százaléka a többségi nemzet része, és a vajdasági politikának több mint 70 százaléka a többségi politika. Olyan vonatkozásban viszont nem igaz, hogy a mi számunkra kevésbé volna fontos, vagy egyáltalán nem lenne az. Számunkra is megkerülhetetlen, mert amikor a vajdasági problémákról beszélünk, nem csak a csatornázás és vízvezeték-kiépítés, az aszfaltozás miatt tesszük, nemcsak a kulturális intézmények és a tájékoztatás miatt, hanem minden más miatt, ami bennünket érint. A vajdasági magyaroknak is ügye, hogy mi lesz a vajdasági költségvetéssel, mert csak így teremtődnek meg a feltételei annak, hogy beruházásokat lehessen pénzelni. Mindezért fontos, hogy folyamatosan partnereket keressünk ahhoz, hogy megvalósíthassuk céljainkat.
Mindig a hatalom irányába történő útkeresésre gondol?
– A partnerkeresés roppant fontos. Olyan kommunikációs csatornákat kell kiépíteni először is a többségi politika irányába, amelyek által megértik, hogy amikről az ember beszél, az felvállalható, mindenkit előre visz. Ez nem azt jelenti, hogy a partnerkeresésben az ember elrugaszkodik a realitásoktól, azt sem jelenti, hogy elvszerűtlenné válik. És semmiképpen sem jelentheti azt, hogy bármely szélsőséggel szövetkezhetne a közössége ellenében.
Van erre vonatkozólag életszerű tapasztalata?
Fotó: Ótos András
– Igen. Rendkívül kínos epizódok sorának tartottam és tartom a különböző aláírásukkal hitelesítik-féle akciókat. Ilyen volt az a Magyar Szóban megjelent egész oldalas politikai hirdetés, amely szerint Boris Tadić neve a garancia arra, hogy a szerb politikusok megtanulnak magyarul. Vagy a heves, szintén aláírás-gyűjtéssel kiegészült aggódás az Újvidéki Színház sorsa miatt. Meglehetősen kínos partnerkeresésnek tartottam, hogy éppen Újvidéken és éppen a magyarok a Dveri színeiben politizálóban találtak partnerre. Az elmúlt napokban alkalmam volt beszélni az Újvidéki Színház új igazgatójával. Most találkoztam vele évtizedek után először. Akarva-akaratlanul végigzongoráztuk az elmúlt hónapokat, s arra kellett rájönnünk, hogy régóta nem történt olyan partnerkeresés, mint a nyáron az Újvidéki Színház igazgatóválasztása kapcsán. Elképesztőnek tartottam, hogy egyesek szembementek azokkal a szabályokkal, amiket egyébként ők maguk fogalmaztak meg néhány évvel korábban a diplomahonosítás kapcsán. S tették ezt úgy, hogy nyílt levelet fogalmaztak meg, a saját intézményrendszerünk ellen, ebben keresték a Dveriben a támogatást, a szövetségest. Azóta elmúlt több hónap, senki közülük nem mondta, hogy bocsánatot kérünk, úgy tűnik, az Újvidéki Színház az új igazgatóval is működik, felkel a nap, a viszonyok konszolidálódtak, az általuk támogatott jelölt évi tervén az új igazgató nem eszközölt változtatást, ahhoz meg tán csak van joga, hogy a jövőre vonatkozóan legyen terve. Úgy vélem, oly módon, ahogyan ez ebben a két, általam említett esetben történt, nem lehet partnereket keresni.
A közösségépítés szempontjából az efféle magatartás kimondottan káros, s egyértelműen kiviláglik mögüle, hogy egyéni vagy szűkebb kör érdekvédelme húzódik meg mögötte.
– Értem én, hogy valaki nem tud megbékélni az idő múlásával vagy azzal, hogy nincs többé döntéshozó pozícióban, amiben egyébként az élete jelentősebb részét leélte, de ez emberi sorskérdés. Azt is értem, hogy vannak olyan különös érdekszövetségek, amiknek a megvalósulásáért valaki mindent hajlandó feláldozni. Azon túlmenően, hogy én ezt megértem, egyszerűen nem tudom elfogadni járható útként, mert a valódi érdekérvényesítéshez történő partnerkeresés eddigi tapasztalata pont ennek az ellenkezőjéről szól.
Egyébként ugyanennyire kínosnak tartom azt is, amikor civil zubbonyban futkározó, kétes teljesítményű, eléggé problémás múltú emberek a Jobbik támogatásával olyan képet festettek az itteni állapotokról, amik jelentős mértékben elrugaszkodtak a valóságtól. Meggyőződésem hogy ez sem lehet a partnerkeresés útja, amiként nem lehet a probléma felvetésének, a megoldáskeresésnek a technikája sem. Szerintem mindegy, hogy a Dverivel vagy a Jobbikkal, liberális vagy álcivil-nemzeti zubbonyban történik a partnerkeresés, ha egyetlen célja van: szembehelyezkedni, gyengíteni. Ha ezeken az utakon akar valaki mozogni, annak tudnia kell, hogy bármilyen sekélyes is, amit tesz, ártó. Nem annak a közösségnek az érdekét szolgálja, amelyiknek a nevében fellép, és még csak nem is érinti a lényeget, az értékrendbeli kérdéseket. Mondom ezt mindazoknak az impresszióknak a birtokában, amiket az elmúlt hónapokban szereztünk, a választási névjegyzékkel, a magyarországi választásokkal kapcsolatban, s minden egyéb más ügynek az apropóján, ami ehhez köthető.
A lombardiai példa
A közelmúltban a tartományi képviselőháznak új ülési vagy munkaformája alkalmával az olaszországi Lombardia tartományi képviselői mutatkoztak be, ami előtt néhányan értetlenül álltak, pedig az ottani autonómia példája ránk nézve nagyon is tanulságos lehet. Erről Pásztor István így vélekedik:
– Olaszország akárcsak Szerbia egy unitáris állam, amelyik olyan területekből tevődik össze, amelyeknek a történelem folyamán önálló életútja volt, az adott unitáris államon keresztül. Olaszországban annyi fajta különbözőség került egy fedél alá, hogy nem lehetett megkerülni, hogy ezek valamiféleképpen önszabályozást, önrendelkezést, vagy ha úgy tetszik autonómiát jelentsenek. Öt olyan régió van náluk, amelyek a legmagasabb szintű autonómiával bírnak, s közülük is a legerősebb Lombardia. Azért hívtuk meg őket, hogy saját rendszerükről beszéljenek, annak realitásáról és megvalósulási formájáról. Számunkra ez nagyon hasznos tapasztalat lehet Vajdaság autonómiája, területi, törvényhozási, pénzügyi, közigazgatási autonómiája, önrendelkezése és adóbehajtási módja tekintetében, mert ez a kérdés náluk már réges-régen realitás. Bemutattuk, hogy ez nem egy egzotikus történet, hanem olyan európai példa, ami bennünket igazol, ezáltal pedig a mi érdekérvényesítő erőnket próbálja alátámasztani.
