Gerold László levélben fordult hozzám, hogy a Magyar Szó közölje szövegét, amit az általam Pásztor Istvánnal készített interjú egy részletére reflektálva írt. Ezt természetesen anélkül tettem volna meg, hogy magam is tollat ragadok, ha nem a következőkkel zárja írását: ,, annak reményében, hogy hozzászólásomat a lap hasonlóam a szombati-vasárnapi számban közli, bár az utóbbi években sikerült kiiktatniuk mindenféle olvasói reflexiót”.
Gerold László bizonyára pontosan és jól ismeri a sajtótörvényt, pontosan és jól tudja, hogy az általa írt ,,reflexiót” egyáltalán nem kellene ,,hasonlóan” a szombat-vasárnapi számban közölni – tehát csak kilőtt egy mérgezett nyilat az általam főszerkesztett napilapra levele utolsó mondatában. És erre határozottan reagálni kívánok. Mert ilyen és ehhez hasonló, bántó éllel megfogalmazott mondatokkal máskor, máshol is találkozhattunk, én csakúgy, mint kollégáim. Persze, amennyiben Gerold László levelét ott jelentettem volna meg, ahol a helye volna, a Közös íróasztalunk elnevezésű rovatban, az szintén felháborodást váltana ki a szerzőből – erre utal, hogy ő mondja meg, hol jelenjen meg olvasói levele.
A Közös íróasztalunk egy elmúlt korszak fontos eleme volt, a reagálások szinte egyetlen terepe, de helyét fokozatosan átvette a sokkal gyorsabb online felület, a kommentek, a blogok, a twitter – az olvasói reflexiók java ott jelent, jelenik meg.
Ezzel párhuzamosan az is megtörtént, hogy a Magyar Szó immár nem az egyetlen közlési felület, hanem csak egyike a közlési felületeknek.
Szeretném, ha Gerold László (is) belátná, hogy a Magyar Szó ugyanolyan sajtóorgánum, mint bármely másik, akár az, amelyiknek ő állandó munkatársa és ahol ő immár – ahogyan olvashattuk is tőle – 200 szöveget jelentetett meg. És a Magyar Szónak is ugyanúgy megvan a saját értékrendje, profilja, munkatársi köre.
Viszont a Magyar Szót el is kell adni, a Magyar Szó meg kell, hogy feleljen – minden rossz ízű utalás és mondat ellenére, amit Gerold refelxiójában olvashattunk – az Olvasónak. És amíg ezt a Magyar Szó nem csökkenő, hanem stabil, sőt emelkedő példányszámmal tudja megtenni, addig joggal követelheti meg az alapvető tiszteletet még az olyan tökéletes suszertól is, mint Gerold László.
A reflexiók sorát e témában nem kívánom bővíteni, ugyanakkor kollégáimmal megfontolás tárgyává tesszük a névvel és címmel ellátott olvasói levelek közlését a Közös íróasztalunk című rovatban.
VARJÚ Márta főszerkesztő
