Jövő vasárnap választ Szerbia, és nyilván nem kevesen vannak, akik alaposan mérlegelve is nehezen döntik el, melyik pártra szavazzanak. Huszonöt éve tartó háborús majd gazdasági válsághelyzetben érthető ez, hiszen az üres ígéretekből mindenkinek elege van. Emberileg az is érthető, ha „egyértelmű” választás híján valaki meg sem jelenik az urnák előtt.
Arra teszek most egy ideológia-mentes kísérletet, hogy megmutassam: a tartózkodás soha nem járul hozzá az egyéni érdekek megvalósulásához, ráadásul ezúttal valóban nem nehéz a választás! Minden előzetes pártpreferencia nélkül, tisztán a józan „paraszti” logikára támaszkodva megpróbálom felvázolni a vajdasági magyar választópolgár döntéshozatalához szükséges képzeletbeli térképet.
Először lássuk azt, miért értelmetlen a tartózkodás. Ha a vajdasági magyar ember nem szavaz, mert „egyik sem tetszik neki”, mert ismer valakit, aki „visszaélt a hatalmával” vagy éppen semmit sem tett a „hivatalban”, attól még lesz parlamentje és kormánya ennek az országnak. Ha mindannyian tartózkodnánk, akkor is lenne szerb parlament – csak éppen eszébe nem jutnánk neki, egy pillanatra sem. Vagy ha igen, akkor annak nem lenne jó vége. Egyértelmű tehát, hogy szavazni kell. Na de kire!?
Szomorú, hogy a szerbiai választási rendszer semmibe veszi az egyén, a politikai életben aktívan cselekvő egyén felelősségét. Ezért a pártlisták tartalmaznak olyan jelölteket is, akik egyénileg soha nem szereznének bizalmat. Na de ilyen a rendszer, ennek tudatában kell dönteni.
Akit érdekel a kisebbségi lét, az elsősorban magyar pártra szeretne szavazni. Korábban volt, hogy a helyi érdekeket nézve az emberek a Demokrata Pártra szavaztak, mert a központi hatalom helyi támogatása több pénzt hozhatott – ez akkor racionálisnak tűnhetett. Különben is, egy tisztességes társadalomban nem kéne nagy jelentősége legyen a nemzeti hovatartozásnak. Viszont a demokraták eljátszottak minden lehetőséget, egyszerűsödött a képlet.
Hat vajdasági magyar párt létezik, a kisebbségi embert is megilleti a választás joga. Csakhogy belső pártrendszerünk egyáltalán nem a pluralizmus előmozdítása végett osztódott, hanem egyéni ambíciók meg összeférhetetlenségek következtében. Az itteni magyar társadalom létszáma amúgy sem teszi lehetővé, hogy valódi pártpluralizmuson keresztül érvényesíthessük érdekeinket. Összefogásra lenne tehát szükség, de annak hiányában egyetlen képviseletre kell bíznunk a munkát. Melyik legyen az!?
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt ezúttal sem méretteti meg magát, ezért könnyű eliminálni. Három másik pártunk, a Magyar Remény Mozgalom, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Egység Pártja bosnyák vezetéssel a Nemzeti Közösségek Listáján indul. Az összefogási szándékért – kisebbségen belül és kisebbségeken át – mindenképpen elismerés illeti őket, de ez nem elég az érdekérvényesítéshez, sőt végeredményben aláássa azt, hiszen láthattuk: annak ellenére, hogy a magyar a legnagyobb kisebbség az országban, a lista vezetését egy kétes múltú szandzsáki vezéregyéniség birtokolja, aki még véletlenül sem méltatja magyar partnereit az őket egyébként megillető helyre. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a valaha nagy reményekkel támogatott Boris Tadić által kiizzadott koalícióba olvadt, és ezzel minden lehetőséget feladott arra, hogy hatékonyan képviselhessen bármiféle érdeket.
Marad tehát a Vajdasági Magyar Szövetség, amelynek egyedül esélyes arra, hogy komoly parlamenti pártként beleszóljon a szerbiai politika alakulásába. Leginkább akkor, ha a kormányzó többségbe kerül – mint arra Romániában az RMDSZ-nek ismét alkalma adódott. Az összes Kárpát-medencei kisebbségi magyar párt közül csak ennek a kettőnek, a VMSZ-nek és az RMDSZ-nek van valódi szervezete, elképzelése, tapasztalata és eredményekhez nélkülözhetetlen tekintélye belföldön és külföldön egyaránt.
Lehet most fanyalogni meg strasbourgi bohócokra támaszkodva semmibe venni a VMSZ által eddig elérteket. Lehet – és kell is – adott esetben bírálni a VMSZ minden politikusát és lépését. (Én is többször megtettem már és mindannyiunk érdekében továbbra is meg fogom tenni.) Csakhogy a politika sohasem a teljes sikerről szól, hiszen az ellentétes érdekek világában mindig a nagyobb, az erősebb, az agresszívabb, a (kriminálisan) gazdagabb győzne. Ugye nem azt akarjuk!?
Aki valamit is akar kisebbségi helyzetünk előmozdításáért tenni, annak számára nem nehéz, sőt egyértelmű a választás.
