Több évtizedes munkájáért, a keresztény szellemiségű nevelés területén kifejtett tevékenységéért, valamint a fiatalokért tett áldozatos munkájáért a magyar köztársasági elnök megbízásából március 15-én Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki Utasi Jenő atyát, a tóthfalusi és oromi egyházközségek plébánosát.
Utasi atya 1980 óta foglalkozik a fiatalokkal, segíti őket, egyengeti az útjukat, miközben értékeket próbál átadni nekik, igyekszik a magyar nyelv megőrzésének szerepét is magára vállalni. A gyerekekkel való munkát, a foglalkozásokat, a táborokat és a különböző rendezvényeket mindezen értékek mentén próbálja megvalósítani, méghozzá nagy sikerrel. Munkája példaértékű, követendő. A méltán megérdemelt kitüntetés átvétele után az indulásról, a közösségért tett szolgálat jelentőségéről, valamint a jövőbeni tóthfalusi tervekről beszélgettünk az atyával.
Honnan indult, és mikor érezte azt, hogy ideje tenni valamit a fiatalokért, s magáért a faluért?
– Őszintén nem az én ötletem volt – pontosabban nem csak az én ötletem volt –, hogy itt valamit is létrehozzunk. Ezt a munkát előttem már Tóth József is megkezdte akkor, amikor felépített itt egy templomot, és több mint hetven béres családnak osztott ki háztelket, mígnem lassan létrejött ez a település, amelyet később el is neveztek róla.
Amikor fiatal plébánosként ide kerültem, megörököltem a még félkész plébánia épületét, amellyel együtt rám hárult a befejezése is, amely nagy kihívás volt. Emellett a régi épület, amely még Tóth József hagyatékából származott, lebontásra várt, és már a kellő engedélyek is megvoltak hozzá. Kár lenne veszni hagyni azt az igen régi épületet, ezért szerettem volna megmenteni, felújítani, új tartalommal megtölteni. Akkor kezdtünk fiataloknak nyáron egyházi jellegű táborokat, felnőtteknek télen lelki gyakorlatokat szervezni. Így indult be ez, kis lépésekkel, s lassan már bővíteni kellett az épületet. A ’90-es évektől kezdve profán jellegű táborokat is szerveztünk azzal az állásponttal, hogy az értékeinket át lehet adni egyházi jellegű táborokban is, de más jellegűekben is. Hiszen a szeretet, az elfogadás, a közösségépítés olyan fogalmak, amelyek valamennyi társadalomnak alappillérei, s ezek itt is mind szempontok voltak.
A hosszú évek alatt azonban nagy változások mentek végbe a falu területén, számos új épülettel, intézménnyel gazdagodtak. Most éppen hol tartanak ebben a hosszú, és talán vég nélküli folyamatban?
– Ma már van egy kollégiumunk 70 sportoló fiúval, akik több oktatási intézménybe is járnak innen a környező települések általános- és szakiskoláiba. Tehát ebben a diákotthonban egy meglehetősen összetett oktatási rendszer „csapódik le”, ezért e diákotthon életének belső szervezése is kihívás.
Azok a körülmények ugyanis, amelyek körülveszik a fiatalokat, már mások. Megváltoztak ezek a dolgok is az idők folyamán. Azonban ezekre a kihívásokra találhatók megoldások, ha az ember figyeli az idők jeleit. Egyik életcélom – hogy megvalósul-e, vagy sem, nem tudom – egy egyházi iskola létrehozása. Természetesen a mi társadalmi közegünkben ez egy távolian csengő fogalom. Valamikor voltak ilyenek, és a Kárpát-medence más országaiban, régióiban vannak ilyen típusú virágzó intézmények, viszont nálunk ez nem megy. Nálunk van állami és magániskola. A magániskolákat szülők vagy alapítványok tartják fent, viszont ezeket mi az egyházi vagyonunkból nem tudnánk megvalósítani. Ennek ellenére erről a célomról nem tettem le, mert ezzel is egyfajta példát mutathatok a fiataloknak, akiknek idővel ugyancsak meg kell majd tanulniuk szembesülni a problémákkal, ahogy azt is meg kell érteniük, hogy a fellépő nehézségekkel mind egyedül kell megbirkózniuk. Ezt is szeretnénk bevinni az iskolai nevelésükbe. Nem új dolog ez, de úgy érzem, hathatós, mert a gyerekek itt vannak napi 24 órában velünk, és ha ezt összekapcsoljuk az iskolával, akkor így válik szép történetté ez az egész.
A másik fontos cél a környezetünk tudatos fejlesztése növényvilágával, sokszínűségével. Fontos a külső tér is, a harmónia, hogy ha ide valaki belép, békét, nyugalmat találjon, hiszen az is fontos, hogy az emberek megéljék a szépet és a jót ebben a zaklatott világban.
Emellett a gazdasági részt is próbáljuk fejleszteni, hogy egy kicsit önellátók legyünk. Régebben volt gazdasági udvarunk, de akkor a kihívás sem volt akkora, mert a nyári, téli csoportok élelmezését részben meg tudtuk oldani, viszont ma már, amikor naponta 130-an étkezünk, ide már rengeteg étel kell. Vannak földjeink, van gazdasági udvarunk, amit még rendbe kell tenni, feltölteni jószágállománnyal, hogy eladásból egy kicsit vissza tudjunk forgatni az intézménybe. A friss élelem itt van karnyújtásnyira, és ilyen helyen vétek lenne ezt nem kikísérletezni és fölépíteni. Tehát sok terv van, és ez mind egy folyamat, tele kérdéssel, amelyekre – mint már az előbb mondtam, idézve egy szentatya szavait –, csak az idők jeleit figyelve tudunk válaszokat adni.
Ezek a dolgok eszembe juttatják a Waldorf iskolákat és a Rudolf Steiner-féle pedagógiai módszereket, amikor a diákok részt vesznek például a kerti munkában is, és az intézmény egyéb szolgálataiban, ezáltal pedig egyfajta életre való nevelés is történik. Ezek a gyerekek részt vesznek-e hasonlóban?
– A Waldorf-módszerről olvastam, tanulmányoztam magam is, és nekünk is vannak hasonló terveink. Egyik diák szüleitől kaptunk vázat melegágyhoz, amit idén ősszel felállítunk majd, és a gyerekeket is bevonjuk majd ebbe. Ezt a programot még nem indítottuk be, mert meg kell találni a diákoknál azt a szabadidő-részt, amikor ezt alkalmazni tudjuk, mert intenzív programjuk van, tele edzéssel, tanulással, de szeretnénk majd bevonni őket úgy a gazdasági udvar munkálataiban való segédkezésbe, mint a kerti veteményesek, melegágyak gondozásába. Ez a célkitűzésünk, és ősztől szeretnénk ezt a programot is beindítani.
A másik fontos dolog – habár az itteni gyerekeknek a sport a mindenük –, hogy művelt, széles látókörű diákokat szeretnénk nevelni, ezért színházi programokra, könyvbemutatókra, koncertekre is igyekszünk eljuttatni őket. Ugyanúgy szeretnénk elérni például, hogy saját zenekarunk is legyen, és a rendezvényeinken ők muzsikáljanak. Ezzel számukra is nagyobb öröm lenne az azokon való részvétel, ha azt ők szervezik, és adott esetben ők adják az élőzenét.
Azt lehet mondani, hogy a falu virágzik és egyre fejlődik. Zajlik az élet, és az emberek sem vándorolnak el innen úgy, mint máshonnan. Lehet-e esetleg ilyen vonatkozásban csodáról beszélni?
– Nem tartom csodának ezt, s inkább úgy gondolom, hogy itt a kulcskérdés a szolgálat. A közösség szolgálata, a közösségépítés. Kellenek – és szerencsére vannak is – olyan emberek, akikkel együtt lehet ezt a szolgálatot tenni a közösségért. Nagyon fontos, hogy a falu vezetőségével együtt gondolkodunk. Mindenki a saját területén, de közösen álmodjuk meg a jövőnket. Szükség van arra is, hogy legyenek ezekben a közösségekben zászlóvivők. Annak a szépségével és nehézségével, mert zászlóvivőnek lenni nagy kihívás, hisz ki vagyunk téve a hibáknak, kudarcoknak, amelyekkel szembesülni kell. De ha szolgálatként fogja ezt fel az ember, akkor a kudarcok sem törik meg. Ha a saját karrieremet építeném, akkor ezt meglehetősen kegyetlenül fognám fel, és ha valami nem sikerülne, összeomlana minden. Ezért nekem az ad megnyugvást, hogy mindent a közösségért teszek.
Gondolta-e már valaha, hogy feladja? Érezte-e már úgy, hogy elfogyott az ereje?
– Mint a hús-vér embernek, természetesen nekem is voltak ilyen pillanataim. Olyankor a hitem segített. Ha valami Isten tervében benne van, úgyis sikerülni fog, és csak nekem kell ráhangolódni arra, hogy azt valóban jól tegyem, és hogy hogyan tegyem azt még jobban. S ilyenkor a mélypontból is ki lehet jönni. A másik pedig, hogy ha valaki gyerekekkel, fiatalokkal van körülvéve, akkor ő maga is fiatalnak érzi magát, legyen bármilyen idős. Ezért köztük nem érzem az elfásultságot, a fáradtságot. Nap mint nap újabb kihívások adódnak, és értük tenni óriási dolog. Rengeteg probléma van, sokszor jelent problémát a pénz, de sokan segítik is a munkánkat. A lényeg az, hogy ha az ember szolgálatként fogja fel a munkáját, akkor is vannak kudarcok, de rájön, hogy mennyi segítő kéz akad, amelyek őt körülveszik.
