Huszonhat személy, ugyanennyi család közvetlen, még több família közvetett, 1944-es tragédiáját tárja olvasó elé a fiatal újságírónő, Rencsényi Hajnal Elvira a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadásában megjelent, Arcok a tömegsírból című, 2013-as kötetében. Az alapítvány számos kiváló kötettel járult hozzá annak a tényvilágnak a föltárásához, amire a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia által létrehozott, eleddig tevékeny vegyes bizottsága is vállalkozott az 1941–1945-ös atrocitások föltárása kapcsán. Éppen a Keskenyúton Alapítvány és a köré szerveződő, más kiadóknál is publikáló kutatók, publicisták, emlékiratírók megjelentetett szövegei ábrázolják és teszik átérezhetővé azt a mindmáig földolgozatlan délvidéki tragédiát, amelyről először Matuska Márton úttörő, alapos kutatómunkára épülő könyvei vittek hírt a világba, és alapozták meg a Vajdaságban 1944–45-ben történt magyarellenes hatalmi retorziók számba vételét és dokumentálását.
Amíg az említett államközi bizottság pontot nem tesz kutatásainak végére, még az 1944–45-ös délvidéki áldozatok számát se ismerhetjük, arról meg gyakorlatilag csak sejtésünk lehet, hogy az elhurcolt, megkínzott, kivégzett magyaroknak volt-e bizonyíthatóan elkövetett bűne a második világháború alatt, vagy csupán elkapta és bedarálta őket a „gépszíj” a partizán megtorlás ideje alatt, és elkövetetlen vagy mások által elkövetett bűnökért nekik kellett felelniük, gyakorta pusztán amiatt, hogy kilegyen a kivégzendők létszáma. Mert a győztes hatalom kitűzte, mennyi bűnöst kell összefogdosni, és a retorzió meg a megfélemlítés örve alatt likvidálni.
Az 1944 végi, a rá következő esztendő első hónapjaiban hullott is a magyar vér a Vajdaságban. Nem mindenkié ártatlanul, háborúban bármi előfordul. Könnyen rossz oldalra csapódhat az ember, de a jónak tekintett oldal politikai-hadi érdekeiben bűnöket elkövetni sem büntetlen dolog. Akire ilyen bűncselekmény rábizonyítható volt, meg is kapta a büntetését. Csakhogy azok közül is nagyon sokan rögtönítélő bíróság vagy hatalmi önkény áldozatául estek a délvidéki magyarság közül, akiknek kanaluk se volt a politikában, a politizáláshoz közük nem volt, kezük és lelkiismeretük patyolat, ám 1944 őszén eljöttek értük a partizánok, majd néhány napra rá nyomuk se maradt a városban, mint a Rencsényi Hajnal Elvira könyvében szereplő 26 egykori szabadkai polgárnak.
Nem csupán szabadkaiakról szól ez a könyv, hanem magáról Szabadkáról is, az 1930-as, 40-es évek polgári városáról, amelyben szorgos iparos kezek szolgálták ki a polgárság igényeit, mindenki fontos fogaskerék volt a város működésének mechanizmusában, lett légyen paraszt, munkás, iparos, tisztviselő… E tekintetben újszerű a téma megközelítése ebben a könyvben. A szerző ugyanis nem csupán az egyéni sorsok tragikus kimenetelére összpontosít, hanem igyekszik rekonstruálni az áldozatok mindennapjait, családi, munkahelyi miliőjüket, és ezek révén fölmutatja a hajdani Szabadka légkörét, szociális, kulturális, urbanisztikai jegyeit. Élhető városról, élhető világról fest sajátos eszközeivel társadalmi tablót, amelyen olyan férfiak portréi szerepelnek, akik keményen megdolgoztak létfenntartásukért, miközben építgették családjuk jövőjét, tudtak szórakozni meg mulatni is, kedvesek voltak családjukkal, megértők egymás iránt. Majdhogynem idillikusnak tűnő állapot, de a szerző érezteti, voltaképpen nem az, se nem idillikus, se nem ideális, hanem egyszerűen: akkoriban ilyen volt Szabadka.
A téma megközelítésének egyediségén kívül a kötet erénye az egységes kompozíció. Minden egyes élettörténet élén ott szerepel, hogy: 1944, ősz. Mintha valami távoli vészharang csendülne bele a novemberi ködbe. A drámai felütést követően a szerző jelen időben elbeszélve eleveníti föl az áldozatok élettörténetét, majd Az utolsó nap alcím alatt sűríti szövegsorokba a személyes és családi tragédiát, a családfő vagy családtag elveszítését, a további megtorlásokat. Az elbeszélő hangja közvetlen, belülről láttató, lírai, noha a sajtónyelv közhelyei is beépülnek az élettörténetek megidézésébe.
Rencsényi Hajnal Elvira nem tette közzé adatközlőinek nevét, jelezvén, hogy hetven év eltelte után is félelem ural a megcsonkított családokban. A leszármazottak viszont átadták az újságírónak legféltettebb családi ereklyéiket, feljegyzéseket, leveleket, fényképeket. Ez utóbbiak tovább erősítik és gazdagítják a kötet koncepcióját. A történetek élére került kisméretű portrék változatossága az 1944, ősz. monoton ismétlődésével a szöveg drámaiságát erősíti, a békeidőből származó családi fotók pedig lazítják a sorstragédiák elbeszélésének tömörségét, miközben szinte tapintható érzelmi feszültség keletkezik a jámboran a fényképezőgép lencséjébe néző alakok és a rövidesen rájuk sújtó csapás bizonyossága között.
Feltétlenül meg kell említeni az egyik áldozat, Bukvits Iván börtönből írt, a kötetben megjelent búcsúlevelét, amely egyszerre szívbe markoló dokumentum és a kor szellemiségére mutató, szépirodalmi jellegű üzenet.
Kár viszont, hogy a dr. Bogner Józsefről írt fejezetben az áldozat keresztneve az egyik képaláírásban és a szövegben is egy helyen Istvánként szerepel. Az ilyen hibákat éppen az ilyen kiadványokban kellene elkerülni, amelyek az egykori áldozatokat hivatottak nevesíteni.
Végül még csak annyit, hogy a szerző folytatja a munkát, újabb kötetre készül, ebben már nem csupán Szabadkára összpontosít, ezért a rencenji@open.telekom.rs elektronikus címre várja az egykori áldozatok hozzátartozóinak jelentkezését, amennyiben hajlandók elbeszélni tragédiájukat.
