Április 15-én megkezdődött az őzbak vadászati idénye. Az egyesületekhez már megérkeztek a vendégvadászok, akik, ha szerencsével járnak, ki is lövik az áhított bakokat. Ebben nincs semmi rossz, hiszen a jelenlegi állapotok mellett – lásd: apróvad – a bakok kilövése lesz az egyesületek egyetlen bevétele az idén. Ezért reméljük, hogy sikerrel járnak.
Addig azonban szóljunk az agancs és a trófea fogalmáról, valamint arról, hogy ha már írunk a vadászatról, akkor olvasunk is róla, és ne keverjük össze a fogalmakat. Gyakran elhangzik, hogy a meglőtt vad „elterül”. Tudni kell azonban, hogy a vadat elejtik, az pedig elesik. Kell-e hangsúlyozni, hogy a szarvasféléknek – tehát az őznek is – nem szarva, hanem agancsa van. Agancsból trófea csak akkor lesz, ha már az agancsot viselő állatot elejtik, az agancsot kifőzik és elbírálják. A trófea kizárólag a lelőtt vadnak – az elejtője számára felbecsülhetetlen értéket képviselő – a testéből elkülönített, kikészített része. Ugyanis amíg azt az állat magán viseli, addig az testrész, és nem trófea.
Az őz agancsa legtöbbször háromágú, azaz hatos agancs. Az agancs tőből, koszorúból (rózsából), agancsszárból és ágakból áll. A koszorúból nő ki a szár, amelynek egyharmadánál van az elülső ág, kissé feljebb és hátul van a hátulsó ág, a kettő között nyúlik ki a középső ág, amely tulajdonképp a szár folytatása. Az agancsszár dísze a gyöngy. Minél gyöngyözöttebb az agancs, annál értékesebb. Az agancs színe a barka hántásához használt fák és cserjék kérgének, levének festőanyagától függ. Az osztott szárú, sokágú, rendellenes agancsok manapság igen keresettek és divatosak, tenyésztési szempontból azonban nem kívánatosak, és viselőik kíméletlenül kigyomlálandóak.
A vadászat az őseinktől örökölt hagyomány, amely elsősorban a természet szeretetén és ismeretén alapszik. Nyelvezete, szakzsargonja az idő múlásával változott, korszerűsödött, a tevékenység ismerőit pedig annak alapján lehet megkülönböztetni, hogy ismerik azt. Ezért nagyon is visszatetsző, ha a magát vadásznak tartó személy szájából halljuk a szolgai fordításra valló, magyartalan kifejezéseket. A szakma tisztelete és követelménye, hogy ismerjük kifejezéseit.
