2024. május 3., péntek

Dózsa az üzenőfalon

Alig választották pápává a firenzei Medici házból származó X. Leót, máris azon ügyködött, hogy a tisztségért folytatott versenyben megismert legfőbb vetélytársát, Bakócz Tamás esztergomi érseket mielőbb eltávolítsa Rómából. Az 1513-as pápaválasztáson alulmaradt veszélyes magyar ellenfelet ezért megbízta az akkor éppen gyengélkedő oszmán török birodalom elleni keresztes hadjárat megszervezésével.

Bakócz egy ideig tétovázott, de a megbízatás után néhány hónappal, 1514 elején munkához látott. Rómából eltanácsolva arról álmodozhatott, hogy egy erős sereggel súlyos csapás mérhető a Balkán-félszigetet akkorra már elfoglaló törökökre, akiknek a következő célpontja a Magyar Királyság volt.

Szervezői munkája kezdetén első útja a királyhoz, II. Ulászlóhoz (1456–1516) vezetett. Az udvarból nagyjából ugyanabban az időben távozhatott egy harcedzett és frissiben megjutalmazott vitéz, a kisnemesi származású, székely Dózsa György (1470 körül-1514). Híre sokkal előbb ért Budára, mint ő maga, de ez aligha meglepő, hisz katonatársai, akikkel a pápaválasztás évében Nándorfehérvárt őrizte, széltében-hosszában terjesztették hőstetteit. Azokban pedig nem volt hiány. Dózsa György ugyanis sok időt töltött el katonaként. Szapolyai János (1487–1540) erdélyi vajda csapatának lovaskapitánya is volt.

Nevét 1513-ban kapta fel a közbeszéd, híre is ekkor jutott el a királyhoz. Okkal, hiszen a nándorfehérvári őrség tagjaként 1514 februárjában párviadalban legyőzte az egyik leghíresebb török bajvívót.

Katonai sikereiért II. Ulászló bőségesen megjutalmazta, és lovaggá ütötte. Egy újabb „ajándék” kiosztása is hamarosan szóba került, de már a király és Bakócz Tamás megbeszélésén. A találkozón a török elleni keresztes hadjárat volt a fő téma. Az uralkodó és a főpap abban állapodott meg, hogy a seregek vezetésével Dózsa Györgyöt bízzák meg.

A hadjáratot 1514 áprilisában hirdették meg Budán. Sok nemes azonban ellenezte azt; még Szapolyai János erdélyi vajdát is maguk mellé állították. A nemesek azért elégedetlenkedtek, mert a nyári és őszi mezőgazdasági munkák idején nélkülözniük kellett volna a keresztesekhez csatlakozó jobbágyokat.

Sokan azonban támogatták a hadműveletet, elsősorban a lakosság, hiszen a déli határ menti területekre török rablóbandák már naponta törtek be. Több sem kellett a veszélyeztetett embereknek: a pápa és a magyar király felhívására, továbbá a beígért zsákmány és a felszabadulás reményében 1514 tavaszán magyar jobbágyok tömegei jelentkeztek a seregbe. Szerb végvári vitézek, bujdosó rablók, kispapok, szerzetesek, tanítók, valamint kisnemesek is csatlakoztak hozzájuk.

A törökellenes indulatoktól fűtött jobbágysereg létszáma negyvenezerre duzzadt. A munkából tehát ennyien maradtak ki. A nagyobb baj mégis az lehetett, hogy az ország különböző részeiből érkezettek elpanaszolták egymásnak sérelmeiket, gyalázatos sorsukat. A tömeg így csakhamar ráébredt, hogy – a parasztellenes törvények miatt – az ő igazi ellenségük nem is a török, hanem a nemesség.

Az urak, illetve a nemesség zúgolódni kezdett a jobbágyság dologkerülése és felfegyverzése miatt. Tiltakozásuk hangja a királyig is eljutott, de a toborzást nem sikerült leállítani. A nemesség eldöntötte, hogy maga rendezi a problémát, vagyis visszarendeli a parasztokat a birtokokra, ahol épp a nyári betakarítás időszaka kezdődött a mezőgazdaságban.

A főnemesség nyomására a gyengekezű király (májusban) rávette Bakócz Tamást, hirdesse ki a toborzás, majd a hadjárat beszüntetését, vagyis a keresztes hadak feloszlatását. Már késő volt. A sokáig hitegetett, majd az intrikákkal és üres ígéretekkel feldühített tömeg fellázadt: a május elejei hadba indulásukkor megkezdett zsákmányolásokat, fosztogatásokat, gyilkolásokat, nemesi kúriák kifosztását szinte napi gyakorlattá változtatta. 1514 nyarán csaknem egész Magyarország lángokban állt.

A török ellen készülő felfegyverkezett jobbágyok árulással vádolták a királyt és a nemességet, amely ellenük szervezett hadjáratot. A felkelés élére állva Dózsa több csatában legyőzte ellenségeit. Több részre osztott seregeire azonban már júniusban több súlyos csapást mértek a nemesi hadak. A végzetes csapást a jobbágyseregre azonban Szapolyai János mérte 1514 júliusában. A vereség után Dózsát, testvérét, Gergelyt, a paraszthad toborzásában kiemelkedő szerepet játszó Lőrinc papot és az életben maradt tiszteket elfogták, majd kivégezték. A lázadó parasztokkal szembeni megtorlások mértékéről megoszlik a történészek véleménye: egyik csoportjuk szerint a többséget megkímélték a győztesek, míg a másik tábor tömeges kivégzésekről beszél.

A győztesek démonizálták Dózsát. A XIX. században Petőfi Sándor, a költő viszont pozitív hősként, már-már forradalmárként ábrázolja. Jó száz évvel később a marxista történetírás az osztályharc képviselőjét fedezte fel benne. A múlt században nemcsak dicsérték és idealizálták, de olykor méltatlanul hanyagolták is. Századunkban azonban már csak elvétve fordul elő a neve a virtuális üzenőfalakon.