Orosz Attila, a 17 éves péterrévei fiú július elsején nem ment haza a szokásos időben. Azon az estén egy baráti társasággal a Tisza-parton múlatták az időt. A fiú holttestét két nap múlva találták meg a Tiszában. Azzal kapcsolatosan, hogy mi történt pontosan azon a végzetes estén a Tisza partján és mi vezetett a tragédiához, számos találgatás kapott szárnyra a faluban, de abban minden forrásunk egyetértett: Attila szorgalmas és céltudatos fiú volt, akinek határozott tervei voltak és egészen biztosan élni akart.
A gyászoló édesanya kérésének eleget téve lapunk közzé teszi nyílt levelét.
EGYETLEN KISFIAM EMLÉKÉRE
A nevem Orosz Lili. Péterrévei lakos vagyok. Én vagyok annak a 17 éves fiúnak az édesanyja, akit Orosz Attilának hívtak, és aki július elsején tűnt el. Ezzel az írásommal azért fordulok a médiához és szeretném, ha az itt leírtakat szóról-szóra leírnák, mert már elviselhetetlennek érzem, hogy mindenki ujjal mutogat ránk és csak találgatnak, hogy valójában mi is történhetett a fiunkkal.
Az igazságot mi sem tudjuk. Velünk együtt a rendőrség sem tudta kideríteni, hogyan is fulladt bele a mi kicsi fiunk a Tiszába. Neveket említeni nem szeretnék. Ezt előre kijelentem, csak azt szeretném elmondani, amit nagyjából megtudtunk a rendőrségtől és azoktól a fiataloktól, akik ugyanabban az időben voltak lent a Tiszának azon a részén, ahol a mi fiunk is. A fiatalok elmondása szerint valamit belekevertek a cigarettába. Ez az anyag valamiféle drog, de hogy milyen, konkrét választ nem kaptunk rá. A lényeg az, hogy kínálgatták az ott tartózkodó fiatalokat. Volt aki kipróbálta, állítólag a mi fiunk is. Továbbá azt is megtudtuk, hogy a fiatalok alkoholt is fogyasztottak. Mindez július elsején történt, este 22 óra tájban. Öcsi (így becéztük Attilát) ez alatt a két év alatt, amióta eljárt szórakozni, mindig pontosan időre hazaérkezett, amikorra meg volt beszélve, sőt még korábban is. Egyetlen egyszer késett 10 percet, de akkor is azért, mert születésnapon volt, és megfeledkezett az időről. Amikor kedden éjjel háromnegyed kettő körül arra ébredtem, hogy a fiam még nem érkezett meg, próbáltam a mobilján elérni, de a központ állandóan azt jelezte, hogy nem elérhető. Négy órától fél ötig próbáltam hívogatni, de mindhiába, nem volt elérhető. Gondoltam, hogy mivel a barátjához indult el este, valószínű, hogy filmet néztek, és elaludtak filmnézés közben. Öcsi aznap kerékpárral volt Becsén a nagyszüleinél (Péterréve és Becse közt a távolság kb. 12 km egy irányba), és amikor délután hazaérkezett még elment a kertjét művelni (a későbbiekben még részletesen rátérek erre).
Reggel fél hétkor, amikor felkeltem, még akkor sem érkezett a fiam haza, és a mobiltelefonját is hiába hívtam. Ekkor pánikba estem, hogy itt már valami nincs rendjén. Felhívtam a komaasszonyomat (ő annak a fiúnak az édesanyja, akihez Öcsi előző este elindult). A komaasszonyom elmondása szerint előző este látta a fiamat, de csak pár percre, addig míg megvárta az ő fiát, és már mentek is valahova. Ekkor sírva hívtam a férjemet, hogy itt már nagy a baj, mert Öcsit az este óta senki sem látta. Elkezdtük hívogatni a barátokat, ismerősöket, hogy tud-e valaki valamit róla. Csoportokban mentünk keresni szerdán és csütörtökön egész nap, de sehol semmi. Itt nálunk Péterrévén bejelentettük a rendőrségen az eltűnését, majd másnap Becsén is felvették az adatait és kiadták, hogy keresik. Csütörtökön este fél nyolc tájban szóltak, hogy találtak egy holttestet a Tiszában. Én még akkor is abban reménykedtem, hogy nem a mi fiunk. De sajnos ő volt az. Amikor megtudtam, ott az utcán összeestem, majd elvittek Zentára neuropszichiátriára, mert idegileg összeomlottam. Egyáltalán nem emlékszem semmire, hogy ott mi történt, csak amit a férjem a későbbiekben elmesélt.
Attila holttestét szombaton, július 5-én helyeztük örök nyugalomra. A temetés napján, és még keddig, amíg nem mentünk el Becsére a rendőrségre a személyes holmijaiért, a férjemet számtalanszor megkérdeztem, hogy száz százalékban biztos-e abban, hogy a mi kicsi fiúnk holtteste volt az. A válasz mindig ugyanaz volt, hogy sajnos, igen. Kedden, amikor Becsén a rendőrségen visszakaptuk a személyes holmijait, és én megláttam köztük az igazolványát, akkor tudatosult bennem, hogy valójában elvesztettem egyetlen kicsi fiamat. Ekkor jöttek a találgatások. Ujjal mutogatnak ránk, mindenféle badarságot összehordanak rólunk, mint például: Öcsi mi miattunk lett öngyilkos, depressziós, drogos volt és emiatt nem kell őt sajnálni.
Hogy valójában azon az estén mi történt, az mindörökre rejtély marad. A boncolási eredmény kimutatása szerint Öcsi vérében csak annyi alkoholt találtak, ami kb. 1 liter sörnek felel meg. A szervezetében drogot vagy valami más szert nem találtak. A nyomozó elmondása szerint lehet, hogy azért, mert a holttest nagyon rossz állapotban volt, de erre sem kaptunk kézzel fogható bizonyítékot.
Öcsi ötéves volt, amikor elhatározta, hogy ő szakács lesz, ettől a szándékától nem tágított mindvégig, míg be nem fejezte az általános iskolát. Sikerült neki bejutni Becsére a közgazdasági középiskola szakács szakára. Ebbe az osztályba 15 szakács és 15 cukrász diákot vettek fel. Most a második osztályt 3,62-es átlaggal fejezte, aminek nagyon örültünk. Tele volt tervekkel. A bérmaszülei, mivel földművesek, amikor csak hívták, ment hozzájuk napszámba. A szomszéd fiúval eljárt kukoricát morzsolni. Imádott horgászni járni. Mi egy fizetésből élünk. Mire a számlákat kifizetem és ételt vásárolok belőle, sajnos nem sok marad a férjem fizetéséből. Én háztartásbeli vagyok. Öcsi pedig olyan volt mindig, hogy ami pénzt megkeresett, azt mind félretette, nem költötte el. Mindig valamire gyűjtött. Számítógépet vásárolt magának. Mire megkezdődött az iskola, megvette, amire szüksége volt, sőt a ruházatát és a lábbelijeit is mindig saját pénzén vásárolta. Nem mondom azt, hogy mi, a szülei nem vettünk neki soha semmit, de ő mindig azt nézte, hogyan tudna rajtunk anyagilag segíteni, bár azzal. Továbbá Attiláról az is el kell még mondanom, hogy nagy kertet bérelt közösen az egyik barátunkkal. 700 paradicsompalántája volt. Jövőre még többet akart ültetni. Az idén csak egy nagy és öt kicsi fóliája volt, de jövőre három nagy fóliát akart csinálni. Tervezte, hogy annyi pénzt összegyűjt, hogy motorkerékpárt vásároljon magának, valamint ősztől nemcsak a szakács iskolába, hanem a cukrász iskolába is be akart iratkozni. Sőt, a tervei közt még az is szerepelt, hogy a negyedik osztályt magánúton, a saját pénzéből fizetve fejezi be.
És most kérdezem én azt, aki ezt az írást elolvassa, szerinte egy fiatal fiú, aki tele volt ennyi tervvel, az depressziós volt vagy öngyilkosságot követett el? A mai napig bárkivel beszélek, aki csak ismerte, senkinek sincs rá egy rossz szava sem. Mindenki szerint barátságos, segítőkész és dolgos fiú volt. Ezt bárkitől meg lehet kérdezni. Nagyon fáj nekünk, hogy eltávozott közülünk, mert hiányát pótolni nem tudja semmi sem.
Nagyon szeretném megkérni az embereket, legyenek szívesek pontot tenni ennek a történetnek a végére. Ha nem tudnak bennünket megértéssel és szép szavakkal támogatni (amire most nagyon nagy szükségünk van), akkor inkább ne mondjanak semmit. Ne mutogassanak ránk ujjal, ne találjanak ki mindenféle badarságot rólunk. Arra az életemmel meg merek esküdni, hogy a fiunk nem lett öngyilkos, és legfőképpen nem mi miattunk.
Itt szeretném megragadni az alkalmat és köszönetet mondani mindazoknak, akik a nehéz pillanatokba mellettünk álltak, úgy a keresésben mint a gyászban. Köszönet a nagyszülőknek, testvéreméknek, komáknak, rokonoknak, barátoknak, osztálytársaknak, szomszédoknak, az osztályfőnöknek, az egészségügy dolgozóinak, és mindazoknak, akik megjelentek a temetésen, és valami módon enyhíteni próbáltak fájdalmunkon.
