2024. május 5., vasárnap
KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁR

A második epizódra várva

Szerbia polgárai egy életre megtanulták: biztosan az egyébként is szinte állandóan üres zsebük fogja bánni, ha valaki reformokat, nagy változásokat emleget. Ha ezen változások beharangozói még hozzá is teszik, hogy a reformok fájdalmasak lesznek, akkor végképp nem férhet hozzá semmi kétség, hogy hamarosan valóban ilyen irányba indul el az államvezetés. Így volt ez a múltban is. A 2000. október 5-én beállt demokratikus fordulat óta nagyon sokan ígértek nagyon sok változást a polgároknak. Az ígéretek között voltak olyanok, amelyek hirtelen életszínvonal-emelkedésről, eurók ezreiről, sorsunk általában vett jobbra fordulásáról szóltak. Ezek közül azonban egyik sem vált be. Aztán voltak olyanok is, amelyek fájdalmat, nehézségeket helyeztek kilátásba. Ezek mindegyike megvalósult. A gond az, hogy sohasem teljesedett be az ígéreteknek az a része, amelyik a sok fájdalom, lemondás, kínszenvedés utáni jólétre vonatkozott. A csak jólétet felvázoló ígéretek tehát mind kudarcba fulladtak, a szenvedés utáni jólétre vonatkozókból pedig csak az első rész teljesedett rendre be. Így jutottunk el ma oda, hogy a polgároknak előterjesztették a legújabb fájdalmas reformsorozat ötletét, melynek mihamarabb be kell következnie, ha jót akar magának az ország, amennyiben el szeretné hagyni a szakadék peremét. Jövőre csőd – ez az előrejelzés most már nem tréfa, az eladósodottság szintje meghalad minden olyan korábbi szintet, amelyek miatt már nagyon aggódtunk – mondani sem kell, hogy mennyire kell aggódnunk a jelenlegi szint miatt. A reformok okai tehát ismertek, megalapozottak. Közülük az egyik első lépés éppen a körkérdésünkben szereplő munkatörvénynek az elfogadása, a második lépés pedig a nyugdíjaknak meg a béreknek az általános, jelenlegi állás szerint tízszázalékos csökkentése lesz.

Meglepő-e, hogy a polgárok több mint nyolcvan százaléka a negatívnak nevezhető álláspontra helyezkedett a munkatörvénnyel kapcsolatban? Ha figyelembe vesszük az elmúlt évek tapasztalatait, az ígéretek és reformok korábbi beteljesüléseit, akkor meg kell látnunk: egyáltalán nem meglepő. A feltett kérdésre adott válaszok közül egyértelműen negatív állásfoglalásnak az első és az utolsó válaszlehetőség tekinthető. Az első azért, mert a jelenlegi helyzetnél is kedvezőtlenebb végkifejletet lát megvalósulni az új jogszabálynak köszönhetően, az utolsó pedig azért, mert nem vár változást a mai helyzethez képest, azt pedig tudjuk, hogy hazánkban a mai állapotok sem nevezhetők rózsásnak sem a munkaerőpiacon, sem a dolgozók jogainak terén, s általában véve a gazdaság terén sem. Sokatmondó adat, hogy a véleményt nyilvánított olvasók több mint fele az első, igazán borúlátó válasz mellett döntött. Tulajdonképpen ez áll a legközelebb a szakszervezetek álláspontjához, amelyek mindvégig hangsúlyozták: a munkások voltaképpen rabszolgasorsa jutnak a változások révén. Megkönnyítik a munkáltató számára az elbocsátás procedúráját, ugyanakkor csökkentik a végkielégítések nagyságát. A műszakokban történő foglalkoztatás esetében pórul járnak egyes éjjeli műszakban dolgozók, kellemetlen változások állnak be a bérelszámolások egyes területein. Ezek az ellenérvek hangzottak el a legsűrűbben a szakszervezetek képviselőinek beszédeiben. Ezek a tények lehettek azok, amelyek az olvasókat is a végtelen pesszimizmus mellé állították a munkatörvénnyel kapcsolatban.

A másik két válaszlehetőségre leadott voksok száma elenyészőnek mondható az előző két lehetőséghez képest. Az optimisták szavazatai ezek, vagy azokéi, akik egyszerűen abban bíznak, hogy a munkatörvénnyel kialakított megfelelőbb üzleti klíma, a munkáltatók helyzetének javítása a dolgozók kárára olyan pozitív hatást is kifejthet, mely új munkahelyek megteremtését hozhatja, külföldi befektetők nagyobb számú megjelenését eredményezheti a hazai gazdaságban. Optimizmusuknak megvan az alapja, ugyanis a gazdasági krízis idején a ritkaságnak számító beruházó biztosan azt a piacot választja majd ki magának, ahol védettebbnek érezheti magát, ahonnan gyorsabban kivonulhat, ha nem érzi kifizetődőnek a befektetést, ahol nem gyűlik meg a baja a törvényes előírásokkal, amikor a dolgozók elbocsátásáról kell döntenie. A piac sajnos ekképp működik, a dolgozók könnyebb elbocsátása tehát a munkához jutás megkönnyítését is jelentheti. Félő, hogy Szerbiában nem lesz ennyire egyszerű a számítás, itt ugyanis az üzleti légkört befolyásoló számos más tényezőn is változtatni kell ahhoz, hogy már csak a munkatörvény legyen az egyetlen eleme a lehetséges befektető fejfájásának. Ide sorolhatnánk a politikai stabilitás kérdését, az ország határvonalának végérvényes tisztázását, de a legújabb nehézségek közül akár az Oroszország–Európa-konfliktus vizén történő erőtlen evezgetés tényét is. Mindez nagyon is befolyásolja egy ország munkaerőpiacának, gazdasági légkörének megítélését.

A munkatörvény módosítása tehát biztosan meghozza mindazt a rosszat, amelyekkel a polgárok számolhatnak. Ahogyan a többi reformmal is történt a múltban. A kérdés az, hogy végre bekövetkezik-e a lemondásokkal járó reform pozitív hozadékának megismerése is, vagy ismét leragadunk az első résznél, a fájdalmaknál, s sosem jutunk el ennek az unalmassá váló sorozatnak a második epizódjához.