2024. május 6., hétfő

Füstöltünk kifelé, ki hogy tudott

Piszár József, a sportrovat legendás szerkesztője 43 évig dolgozott a lapnál

Már a negyvenes évek elején elkezdett sporttal foglalkozni, először futballozott, majd távolugrásban, súlylökésben, időnként vágtaszámokban is versenyzett. Emellett aktívan sakkozott, Zenta bajnoka volt és több rangos sakkversenyen részt vett. Szerepet vállalt a tartományi és szerbiai sportágszövetségek vezetőségében. Számos hazai és nemzetközi sporteseményről tájékoztatta a Magyar Szó olvasóit, többek között az 1960-ban megrendezett római, majd az 1972-ben megrendezett müncheni olimpiáról.
A sportrovat vezetője, majd a Sportvilág alapítója és szerkesztője. 1975-től főszerkesztő-helyettes és a szerkesztőség pénzügyi vezetője. 1950-től 1993-ig dolgozott a Magyar Szónál.
Mindig újságíró szeretett volna lenni?

Piszár József (Fotó: Dávid Csilla)

Piszár József (Fotó: Dávid Csilla)

– Gyermekkoromban édesapám megszerettette velem a sportot, egész kicsi voltam, mikor elkezdtem futballozni. Egyszer elvitt a tanítóbácsihoz, aki matekpéldákat adott fel nekem. Olyan sikeresen oldottam meg a feladatokat, hogy a tanítóbácsi kijelentette, ennek a gyereknek mérnöknek kell tanulnia. Attól fogva lelkesen mondogattuk együtt, hogy mérnök lesz belőlem. De a negyvenes években bizony nagyon nagyot változott a világ. 1944 novemberében az édesapámat „eltüntették” a partizánok és amit csak lehetett elvettek tőlünk. Nevelőanyám és a két kis öcsém kaptak egy kis alamizsnát, s nekem mint a család legidősebb férfitagjának az iskola mellett 13 és fél évesen közmunkát kellett végeznem. Az iskolában csak figyeltem, mert tanulni nem volt időm. Abban az időben váltam kitartóvá. A középiskolai tanulmányaim vége felé a Magyar Szó fiatal újságírókat toborzott. A mérnöki álmaim elúsztak, pénzem nem volt, a lapnál pedig fizetést ígértek. A szerkesztőségben kellemes, baráti légkör uralkodott, amely nagyon megtetszett és akkor azt a célt tűztem ki magam elé, hogy sportújságíró leszek.
Mi volt az a bizonyos nyomortanya?

Amikor elkezdtem dolgozni, a lapnak otthont adó épület negyedik emelete a 28-30 vaságyat leszámítva csaknem teljesen üres volt. Zentáról magammal hoztam az összes vagyonomat, amely belefért egy kofferbe és elfoglaltam az egyik ágyat, amelyet később egy újonnan érkező fiatal kollégával kellett megosztanom. Egyetlen vízcsap volt, oda jártunk mosakodni. Egyszerűen csak nyomortanyának neveztük a helyet. A fiatalok abban az időben nehezen jutottak lakáshoz, csak albérletre futotta, vagy arra kényszerültek, hogy elhagyják Újvidéket. Csak azoknak sikerült a városban maradni, akik kölcsön fejében valamilyen kis lakást tudtak vásárolni. A feleségemmel és a gyermekemmel mi is így cselekedtünk. Azt megelőzően egy átjárós albérleti szobában nyomorogtunk, közben tanulnom és dolgoznom is kellett. Távhallgatóként befejeztem a magyar–orosz szakot. Később tanácstagként és azt követően gazdasági vezetőként nagy figyelmet fordítottam arra, hogy a jövedelemelosztáskor minél több lakáshoz juttassuk a Magyar Szóban dolgozó rászoruló dolgozókat. Ugyanakkor a fizetések túlszárnyalták az országos és vajdasági átlagot.
Mi történt Rómában?
– A római olimpiára a Magyar Szó csak az akkori sportrovat szerkesztőjét küldte ki tudósítani, én jutalmokirándulásként szintén elutaztam. Aznap mikor megérkeztem magyar-jugoszláv vízilabda-mérkőzés volt, de nekem nem volt jegyem. Tudtam, hogy az újságíróknak páholyuk van külön bejárattal. Odamentem és elkezdtem előadni a mesémet, hogy most érkeztem, s még arra sem volt időm, hogy átvegyem az akkreditációmat. Közben nyújtottam az útlevelemet és nagy meglepetésemre gyorsan beengedtek. A páholyban elmondtam az újságíróknak hogyan jártam, és nem értem hogyan engedtek be ilyen simán. Erre azt felelték, hogy az általuk kiállított újságíró-igazolvány ugyanolyan piros színű és pont akkora méretű mint az útlevél. Attól kezdve, amelyik meccs érdekelt, arra elmentem és a bejáratnál csak felmutattam az útlevelem hátulját.

Hogyan lehet túlélni egy repülőgép-szerencsétlenséget?

– A Vojvodina mint bajnokcsapat 1967. november 21-én Lipcsébe utazott, hogy visszavágó mérkőzést játsszon az ottani csapattal. Aznap korán reggel bementem a szerkesztőségbe, s Árok Ferenc felhívott, hogy a keletnémet nagykövetségen a Magyar Szó sportújságírója számára megszerezte a vízumot.

Határozott hangon rám szólt, hogy keressem elő az útlevelemet és azonnal utazzak Belgrádba. Így is tettem és a nagykövetségen átadták a beutazási engedélyt, amely akkoriban csodaszámba ment. Délután a Vojvodina csapatával felszálltam a belgrádi reptérről. Lipcse közelében óriási köd ereszkedett alá, a gép pedig egyre csak körözött és körözött velünk. Nem tudtuk mi van, majd a légi irányítók utasították a pilótát, hogy a katonai reptéren szálljon le. Délután 4-5 óra tájékán földet értünk, a gép elkezdett gurulni és egyszer csak nagy robajjal megrázkódott. Később tudtuk meg, hogy a katonai gyakorlópálya túl rövidnek bizonyult az utasszállító számára, elfogyott az aszfalt alattunk és a füves területen a légcsavarok beleütköztek a földbe, majd leszakadtak. A repülőgép orra a földbe fúródott és elkezdett füstölni, mi pedig füstöltünk kifelé, ki hogy tudott. Ha a gép tovább haladt volna, akkor nekiütközik a töltésnek és menthetetlenül odaveszünk. A németek így is csodálkoztak, hogy nem robbant fel. Később a sportolókkal együtt elszállásoltak a szállodában és elkezdtünk dáridózni. A futballisták nagy része jócskán felöntött a garatra, és a hotelszobából teli hangon világgá kürtölték, hogy életben maradtak, velük semmi baj nem történhet, biztos győzni fognak. A reggelig tartó mulatságot követően a fiatalok másnap este nagy higgadtan és magabiztosan kettő nullára megverték a lipcsei csapatot.
Hogyan élte meg a müncheni mészárlást?

– A müncheni olimpiáról Szántó Zoltánnal tudósítottunk. 1972. szeptember 5-én a hajnali órákban fegyverropogásra ébredtünk. A Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet gépfegyverrel felszerelkezett 8 tagja átmászott az olimpiai falu kerítésén és könnyűszerrel foglyul ejtett 11 embert az izraeli csapatból. Két izraeli az ellenállás következtében az életét vesztette. A szállásunk nem volt messze és igyekeztünk gyorsan a közelbe férkőzni. Szabad szemmel jól kivehető volt ahogy néhány felfegyverzett terrorista az erkélyen sétálgat, a többiek a túszokkal voltak elfoglalva, közben tárgyalásokat folytattak az izraeli és olimpiai vezetőkkel. Az izraeli börtönökből több száz palesztin fogoly kiszabadítását követelték. A válasz határidejét állandóan későbbre tették és a német rendőrség már a túszok kiszabadítására készült. A terroristák azzal a követeléssel álltak elő, hogy repülőgépen juttassák el őket Kairóba. A megegyezés szerint el is szállították őket a katonai repülőtérre. A német rendőrség azonban nem volt felkészülve a túszmentésre. A késő este kitört harcokban az összes túsz, öt terrorista és egy rendőr életét vesztette. Eközben az olimpiai faluban más és más információkhoz jutottunk, amelyek közül az volt a legjelentősebb, hogy a játékokat tovább folytatják.
Mi az a halalap?
– A sportrovat szerkesztősége összekovácsolt csapatként működött. Néhányan közülük hibákkal tarkított kéziratokat adtak le, amely engem, mint rovatvezetőt egy játék bevezetésére ösztönzött. Mindannyian nagyon szerettük a hallét és minden héten összegyűltünk főzni és barátkozni. Az volt a javaslatom, hogy halalapot hozzunk létre és akinél hibát találok az befizet, amelyből aztán megvásároljuk a főzéshez szükséges alapanyagokat. Volt aki sokat beletett, de neveket nem akarok mondani. Ezt követően az újságírók körültekintőbben végezték a munkájukat. Abban az időben nem volt egyszerű érdekes információhoz jutni, úgy sikerült, ha személyesen megismerkedtünk a versenyzőkkel, szinte baráti viszonyba kerültünk velük. A munkatársaim mindig mondogatták, hogy a szerkesztőségben lakom, az volt a második otthonom.

Nyitókép: Piszár József (Fotó: Dávid Csilla)