Két évvel ezelőtt a kormány úgy döntött, hogy véget vet a közvállalatok igazgatói által mindaddig gyakorolt „azt csinálok, amit akarok” viselkedésnek, s első lépésként törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentnek, amelyben 162 740 dinár havi nettóban rögzítette az érintett cégvezetők fizetésének felső határát. Addig – s mint az elmúlt időszakban kiderült, azóta is – a jórészt állami támogatásból élő vállalatok első emberei úgy alakították saját bérüket, ahogy akarták. Márpedig, s ezt a gyakorlat is bebizonyította, nem igazán voltak szívbajosak, ha a saját zsebüket kellett tömni.
A legutóbbi kimutatás szerint például a repülésirányítók első embere több mint 900 ezer dinárt vett (vesz?) fel havonta. Őt követi a Szerbiában egyetlen állami kézben levő biztosítótársaság, a Dunav osiguranje igazgatója. Neki eddig 670 ezer dinár járt. Szakemberek szerint ez talán még rendben is volna, ha a társaság tavaly nem 1,2 milliárd dinár veszteséggel, hanem nyereséggel zárta volna az évet. A hatalmas mérleghiány miatt menesztették, s új embert neveztek ki a helyére, aki sokkal szerényebbnek bizonyult, és megelégedett az elődje fizetésének a felével.
A Galenika gyógyszergyár vezetője 340 ezer dinárt kap minden hónapban, pedig a cég nevéhez jó néhány pénzügyi botrány köthető. Hasonló a helyzet a pancsovai műtrágyagyárban is. Az üzem igazgatója 194 ezer dináros havi fizetésért dolgozik, holott az Azotara csupán azért létezhet, mert az állam kiadósan támogatja.
Szinte felsorolni sem lehet mindazokat a közvállalatokat, amelyekben – hivatalos nyelven szólva – (már évek óta) folyamatban van az átszervezés. Ezek nem fizetnek adót, járulékot, sőt a hitelezőik is hiába várják a pénzüket. S ezt a számukra több mint kényelmes állapotot a kormány az év végéig meghosszabbította.
Már az sincs rendben, hogy a horribilis veszteségek ellenére az igazgatók és szűkebb környezetük dőzsöl, az azonban teljesen érthetetlen, hogy senki sem ellenőrzi őket. Ez a feladat a privatizációs ügynökség hatáskörébe tartozik, de ott úgyszólván a fülük botját sem mozdítják, ha véletlenül valaki szóvá teszi a közvállalatok vezetőinek fizetésére vonatkozó törvény megszegését.
Térségünkben az is jelzésértékű, hogy a szóban forgó törvény is csak félmegoldás, hiszen kizárólag a fizetésekre vonatkozik, a béren kívüli juttatásokra nem. Márpedig ezen a téren számos kiskapu található, s okkal feltételezhető, hogy azokat sokan meg is találják.
Bizonyos adatok szerint az ország évente csaknem egymilliárd eurót költ ezekre az élősködő vállalatokra, az igazgatók pedig, rendre egyik vagy másik hatalmi párt emberei, úgy viselkednek, mint a szentek. Márpedig a szólásmondás is úgy tartja, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”.
S ezek a nekemisták, akiknek legnagyobb része csak a hasával és a zsebével tiszteli a pártját – hiszen amint kissé távolabb kerülnek a húsosfazéktól, azonnal pártzászlót váltanak – nagyon „szentek”.
