Annak ellenére, hogy az idei dzsesszfesztivál szerényebb programot kínálhatott, mint az előző években, mégis élményekkel telve távozhatott az, aki végigkísérte a kétnapos rendezvényt. Immár két évtizede, töretlenül él a fesztivál, holott már többször megkérdőjeleződött, hogy lesz-e rá elegendő anyagi keret.
Lewis Jordan (Fotó: Molnár Edvárd)
– Ahogy minden rendezvényre, úgy erre is rányomja bélyegét a nehéz anyagi helyzet. A szervezés során sok nehézségekbe ütköztünk, a legnehezebb az volt, mikor le kellett mondanunk egy-egy már előre megbeszélt programot. A kanizsai fesztivál – amint köztudott – vájt fülűeknek szóló rendezvény, és nem a széles közönséghez, hanem egy bizonyos réteghez szól. Eddig mindig sikerült egy-egy igazi világsztárt is meghívni a tengerentúlról, ez pedig annak köszönhető, hogy szeptember-október táján általában európai körúton vannak, így könnyebb megszervezni, hogy tegyenek egy kis kitérőt nálunk, mert az anyagi lehetőségeink nem engednék meg, hogy valakinek kifizessük az útját csak azért, hogy hozzánk eljöjjön. Amire büszkék vagyunk, hogy mindig igyekeztünk hazai, innen elszármazott művészeket meghívni. Az idén három ilyen név is szerepelt a programban, Tolnai Ottó, Nagy József és Bicskei István – mondta Bálint Zoltán fesztiváligazgató.
Nagy József rendezésében a Wilhelm-dalok c. előadást már tavaly bemutatták a szabadkai Desiré fesztiválon, de a magyarkanizsai közönség most láthatta először. A színházon kívül a képzőművészet is helyet kapott a fesztivál programjában, Miroslav Jovančić képeiből összeállt kiállítás nyílt azt Art Caféban, melyet a fesztivál ideje alatt megtekinthettek az érdeklődők, sőt a fesztivál jelképéül is a művész egyik festményét választották, mely a plakátokon és a szórólapokon szerepelt. A fesztivál igazi főszereplője azonban a zene volt. A visszatérő vendégek között itt volt Grencsó István, és a Trio Kontraszt nevű formációval az előző napi budapesti lemezbemutató után Szerbiában először mutatták be az új szerzeményeiket. A fesztivál nagy nemzetközi nevei közül itt volt Lewis Jordan Kaliforniából, aki szaxofonos szóló előadását saját versbetéteivel tűzdelte meg. A koncert zenei élménye mellett igazi meglepetés volt, hogy az afroamerikai művész a koncert közepén versének néhány sorát hirtelen magyarra átváltva szavalta tovább. A szombat esti fellépők közül pedig már önmagában érdekességnek számított a dzsessz skandináv kivitelben. A svéd–norvég együttes szaxofonosa Martin Küchen volt, aki az európai közönség által már jól ismert zenész. A dzsesszfesztivál azonban idén sem múlhatott volna el a késő éjszakai jam session nélkül, amikor a művészek improvizatív zenéje által valami egyedi és megismételhetetlen születik.
– Az improvizatív zene mindig meglepetés, és mindig valamilyen módon meghatározza az egész fesztivál hangulata is, ám a Tóth Viktor Tercett igazi bulit csinált az Art Caféban – nyilatkozta Dejan Vujinović művészeti vezető, aki szintén elégedetlen a szerény anyagi lehetőségekkel, ám a fesztivál minőségével elégedett volt. – Elképzelésemben a program már előre három évre megvolna, csak ennyire előre nincs lehetőségünk lefoglalni a művészeket. Az idei programban egy fesztiválhoz képest kevés a koncert, és többnaposnak kellene lennie a rendezvénynek is, viszont a minőség és a művészeti ív megmaradt. A kanizsai Jazz Fesztivál egy olyan hely, ahol találkoznak a hagyományok és a kortárs strukturális improvizáció.
