A nagyarányú munkanélküliség már évek óta egyik legfőbb gondnak számít országunkban. Nem csak a hazai körülmények között vannak azonban komoly gondok a foglalkoztatással. A Világbank egyik nemrég közzétett tanulmánya szerint világszerte hiány van munkahelyekből, azaz foglalkoztatási válságról beszélhetünk. Nemcsak Szerbiában vannak tehát ilyen gondok, de itt a helyzet kirívóan rossznak tekinthető. Sőt, bármit mondanak is a politikusok, sajnos a kilátások sem fényesek. A Világbank adatai szerint 2030-ig világszerte mintegy 600 millió munkahelyet kellene teremteni ahhoz, hogy a népesség várható növekedésével a foglakoztatás terén is lépést lehessen tartani. Ha csak a G20 országok adatait szemléljük, ezekben az országoknan is megközelítőleg 100 millió a munkanélküli, 447 millióan pedig naponta kevesebb mint 2 dollárból tengetik életüket. A G20 a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő szervezet. A Világbank ajánlása szerint a helyzet javításában a különböző kormányoknak is kell venniük részüket, úgymond folyamatosan és jól koordinált politikára van szükség.
Az erőforrások, a tőke, a tőkejövedelmek súlyosan egyenlőtlen eloszlása sem kedvez a munkahelyteremtésnek. A foglalkoztatottság terén egyensúlyi problémákról beszélhetünk, ez egyaránt jelen van hazai és a világviszonylatban is. Az alul- vagy éppen túlképzett munkaerő képében megjelenő csoportok gyakran valódi reális esélyek nélkül bíznak abban, hogy az ígért gazdasági fellendülés nekik is meghozza a munkalehetőséget. Közben bizonyos esetekben, rokoni kapcsolatokon keresztül vagy pártalapon, egészen könnyen jutnak munkához még olyanok is, akik sem tapasztalatuk, sem tudásuk, sem egyéb kvalitásaik alapján nem számítanak kiemelkedőknek.
A különböző foglalkoztatási programokra, támogatói szolgáltatásokra vonatkozó szükségletek a foglalkoztatás területén hosszú ideig ismeretlen fogalomnak számítottak. Az egykori egypártrendszerben is általában pártalapon jutottak az emberek vezető pozíciókhoz, de másoknak is jutott munkahely. Inkább arról volt szó, hogy a vállalatokban folyamatosan jelen volt a lappangó munkaerő-felesleg, és ez oda vezetett, hogy a dolgozók átlagosan és effektíven csupán 1,5-2 órát dolgoztak. Sokan visszasírják azokat az időket, tudni kell azonban, hogy a hatékonyság, versenyképesség szempontjából az ilyen állapotok is hosszú távon fenntarthatatlanok. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes években is a jövő fényesnek és sikeresnek látszott, a gyorsuló technikai és technológiai fejlődés, valamint a demokrácia térhódítása olyan elképzeléseket szült, hogy fokozatosan csökkenthető a napi munkaórák száma, a munkahét is rövidülhet, a munkakörülmények pedig mind jobbá válhatnak. A mezőgazdaságban és közvetlenül a termelésben foglalkoztatottak részaránya is folyamatosan csökkent, a gépesítésnek köszönhetően. A legtöbb ember azt hitte, egy szebb korszak hajnala dereng az emberiség számára. Tudjuk, hogy mi történt aztán a 80-as, 90-es években és az ezredforduló után, a közelmúltban pedig már egyre jobban terjedtek a negatív utópiák, a széteső társadalomról írott, rettenetes víziók. Sajnos ma már az optimisták is csak stagnálást, egy helyben topogást jövendölnek. Különösen térségünkben, a Nyugat-Balkánon és Közép-Kelet-Európában erőteljes a kontraszt az alig véget ért múlt századi és a századunkbeli utópiák között. Az egykori szocialista országokban ugyanis a fényes és sikeres holnap ígérete a rendszer lényegéhez tartozott. Az iparosítás és a folyamatos technikai modernizáció a rendszer fontos legitimációs eleme volt, a boldog jövőbe vetett hit pedig a mindent átszövő ideológia legfontosabb pillére.
A most zajló folyamatokat a nyugati szakirodalom gyakran „második gépkorszak” (The Second Machine Age) néven emlegeti. A folyamatok olyan változásokat generálnak társadalmunkban, hogy valószínűleg alaposan újra kellene fogalmazni a munkával kapcsolatos gondolatainkat, hiszen a munka rendkívül fontos alakítója személyes sorsunknak, a munka határozza meg, mennyire érzi az egyén saját magát hasznosnak, fontosnak, értékesnek. Újra kell gondolni a szociális elköteleződéseinket, hiszen nagyon sok ember ma már nem azért nem dolgozik, mert nem szeretne, mert lusta, hanyag, vagy semmihez sem ért. A gépek rohamos elterjedésével már az ipari forradalom idején is számos munkahely szűnt meg. Annak idején erőteljes gépromboló mozgalmak alakultak ki, melyekről a mai kor embere gyakran nem is hallott. Ha globálisan nem változnak meg a viszonyok, nehéz lesz a társadalmi békét és nyugalmat hosszú távon is fenntartható szinten stabilizálni. Szerbiában lassúak a reformfolyamatok, de a nagyarányú munkanélküliség és az általános szegénység miatt nehéz eltalálni az ideális tempót. Bizonyos kedvező körülmények sejlenek ugyan, de nagy kérdés, hogy tudunk-e élni a lehetőségekkel, vagy marad minden a régiben, ami lehetséges, hogy bizonyos rétegek céljaival meg is egyezik, még ha ezt soha nem mondják ki nyíltan.
