2024. április 30., kedd

Titkolódznak és nem fizetnek

Ha logikai szempontból górcső alá veszünk néhány törvényt vagy kormányrendeletet, igen hamar kiderül, hogy a gyakorlatban igen kicsi az értékük, s tulajdonképpen a meghozataluk egyik vagy másik kormánypárt választási kampányfogása volt. Ezek közé tartozik a közérdeklődésre számot tartó adatok közlésének kötelezettsége is. Ez a jogi aktus ugyanis egyértelműen kimondja, hogy a közvállalatok és állami intézmények kötelesek adatokat szolgáltatni mindazon témakörökből, amelyek a gazdálkodásukkal kapcsolatosak, és nem tekinthetők állam- vagy ügyviteli titoknak.

Elsősorban a szerkesztőségek „kukacoskodnak” és a közvállalatoktól olyan információkat kérnek, amelyekről azok egyébként sem szívesen nyilatkoznak. Minden bizonnyal van okuk rá.

Az érintett cégek vezetői szinte kivétel nélkül kizárólag az írásos formában benyújtott kérdésekre hajlandók válaszolni, de ha az érdeklődés a tevékenységük olyan területére „téved”, ahol az őszinteségük talaja elsősorban az ő számukra igencsak ingoványossá válhat, egyszerűen eleresztik fülük mellett a kérdéseket. Az sem zavarja őket, hogy a hatályos törvény értelmében az illetékes kormánymegbízott emiatt pénzbüntetést róhat ki rájuk.

A közvállalatok vezetőinek a nyilvánossággal, s végső soron a néppel szembeni dölyfösségét bizonyítja, hogy eddig hatszázötven esetben érkezett feljelentés. Főleg a vasúti közvállalat, a Srbijagas és a Szerbiai Villanygazdaság tartja úgy, hogy a törvény felett áll, és senkinek semmi köze ahhoz, hogy az említett vállalatok miként bánnak a nép pénzével. Ezen a téren a vasút jár élen, hiszen vezetői elsősorban arról nem hajlandók beszélni, hogy milyen körülmények és feltételek között szerezték be az úgynevezett tarka vonatokat. A tulajdonukban volt lakások eladását is a titok homálya fedi, akárcsak a közbeszerzési eljárásokat. Pedig minden ok adva van, hogy a közvállalat alázattal viszonyuljon a lakossághoz, hiszen az emberek által keservesen befizetett adóból évente 15–20 milliárd dinár támogatást vág zsebre, de jobb volna, ha ezt a pénzt a kormány kútba dobná, mert a kút nem méltatlankodna, hogy „csak ennyit?”. A haszon pedig a vasút és a kút esetében is ugyanakkora.

A villanygazdaság sem különb a Deákné vásznánál. A kormánymegbízott által kiszabott 20 000–180 000 dináros, tehát jószerivel szimbolikus büntetések nagyobb tételeit senki sem fizeti be. Tessék-lássék módra ugyan kitöltenek egy-egy 20 000 dináros csekket, de azt inkább sértésnek lehet venni, semmint a kötelezettség igazi megnyilvánulásának.

Erről a dicstelen listáról – természetesen – nem hiányozhat a Srbijagas. A vállalatnak még az ország vezetősége számára is érinthetetlennek tűnő igazgatója szinte tudomást sem vesz a közérdekű adatok kötelező szolgáltatására vonatkozó előírásról. A büntetések egy részét azonban gálánsan fizeti a cég. Hja, nem a saját zsebéből!

Szembetűnő, hogy a titkolódzás szinte kizárólag azoknál az állami cégeknél jellemző, akik a nép pénzét kezelik és szinte nincs saját jövedelmük. Ennek ellenére úgy viselkednek, mintha Szerbiában területenkívüliség vonatkozna rájuk.

Ennek a problémának azonban a csúcsa (és egyben a gyökere) ott keresendő, ahol a rendeletet megalkották: a kormányban. A kormánymegbízott ugyanis egy tucatnyi esetben írásos formában kérte „feletteseit”, hogy hajtassák végre az ő döntését, vagyis kényszerítsék a közvállalatokat a büntetések kifizetésére, de az illetékes hivatal (is) elengedte a füle mellett a kérést.

Ebből is arra lehet következtetni, hogy a kormányrendelet csak kampányfogás volt, és még ők maguk sem gondolták komolyan. Ezzel egyszerűen semmibe vették a közvélemény akaratát.