A budapesti Napkút Kiadó gondozásában nemrégiben jelent meg Szabó Palócz Attila Tanácstalan kölykök című kötete, amelyben a szerző azokat a novellákat, tárcákat, hosszabb-rövidebb prózáit gyűjtötte egybe, amelyeket a kilencvenes években, a balkáni háborús őrület idején írt. Mindehhez a Sziget fesztivál adott keretet.
Sokat foglalkoztál a fesztiválokkal az újságok hasábjain, most azonban kötetben is megjelentetted azokat a jegyzeteket és tárcákat, illetve novellákat, amelyekben a Sziget fesztivállal kapcsolatos élményeidet írod meg.
– A Tanácstalan kölykök című kötetem a tavaly megjelent Békegyakorlatok „egyenes ági” folytatása, ha akarjuk, egy trilógia második kötete. Ezek még otthon íródott elbeszélések, kisregények, javarészt arról szólnak, hogyan éltünk mi, vajdasági magyarok otthon a kilencvenes években, a balkáni háborús őrület hátországában. Mi történt velünk, hogyan vészeltük át, milyen élmények befolyásoltak bennünket, gondolkodásunkat… Nem háborús történetek, ezt nagyon sokan félreértik, hanem személyesek, emberiek, a mindennapok apró rezdüléseire reflektálnak. Erre utal a cím is, ami Bognár Antaltól, a könyv szerkesztőjétől származik: ha a katonaság békeidőkben a háborúra készül a hadgyakorlatokon, akkor mi, civilek, háborús időkben minden rezdülésünkkel a békére vágyunk, a békére készülünk, ezek tehát a mi „békegyakorlataink”. Ezért hát én magam szinte természetesnek tartom, hogy előbb-utóbb ez a rendezvény beszivárogott a szépirodalmi munkáimba is. Persze újságíróként már korábban is évek óta tudósítottam erről a fesztiválról, de egészen mást jelent beszámolót írni, interjúzni egy-egy fesztiválon, mint irodalmi, művészeti eszközökkel megközelíteni. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy időközben voltak nekünk otthon, Vajdaságban is nagyszerű fesztiváljaink, mint az AdaFestek, a Jazz, improvizatív zene… Kanizsán, vagy később a zentai Nyári Ifjúsági Játékok, amelyek mind-mind a mi kis vajdasági magyar „békegyakorlataink” gyakorlóterepei, „poligonjai” voltak.
Miért tartod fontosnak, hogy ezeket az élményeket megoszd az olvasóval? Egyáltalán, mi vonz téged egy-egy fesztiválra?
– Kezdem azzal, hogy a délszláv sajtóban már elterjed egy kifejezés, amelyikkel a mi nemzedékünket, tehát azokat jelölik, akik épp a délszláv háborúk kitörésének idején eszméltek magukra, cseperedtek föl, kezdték volna el önálló életüket: „a generáció, amelynek ellopták az ifjúságát”. Tizenhét-tizennyolc éves gyerekek voltunk akkor – s erre utal egyébként az új kötetem címe is, mert valóban tanácstalan kölykök voltunk. Felnőttünk egy viszonylagos jólétben, amit a titói Jugoszlávia jelentett minden pozitív és negatív vonzatával együtt. De mi gyerekek voltunk, mit sejthettünk akkoriban még a politikáról, a második világháború végén történt mészárlásokról, a szocializmus és kommunizmus árnyoldalairól. Én elvált szülők gyermeke vagyok, és ez azt jelenti ebben az esetben, hogy kora gyermekkorom óta minden nyáron évente háromszor jártam a tengerre: egyszer édesapámmal, egyszer édesanyámmal, egyszer pedig az iskolai csoporttal. A viszonylagos jólét tehát szerintem tagadhatatlan, akármit gondoljunk is ma már arról a Jugoszláviáról, hiszen olyan körülmények között cseperedtünk fel, amelyeknek később én a felét, de talán a negyedét sem voltam képes biztosítani a háborús időszakban, 1994-ben született lányomnak. Mi voltunk hát az a nemzedék, amelyik felnőtt ebben a viszonylagos jólétben, és pont akkor, amikor elkezdhette volna a saját életét, „kinyílt volna a csipája”, akkor mindez elveszett. Kicsúszott hát az a talaj a lábunk alól, amit olyan nagyon biztosnak éreztünk magunk alatt gyermekkorunkban. Nem mondom azt, hogy nem értettünk semmit. Mindent nagyon is jól értettünk abból, ami körülöttünk történt, csak éppenséggel semminek sem láttuk mindabból az értelmét. Ebből a börtönországból, a háborús hátországból kitekintve számunkra kezdetben elérhetetlennek tűnt a Sziget is, és a csodával határos, katartikus élményt jelentett, amikor először ott lehettünk a Motörhead, a Toy Dolls, vagy éppenséggel, bár sohasem szerettük, a Prodigy koncertjén.
Hogyan kezdődött a „te Szigeted”?
– A Sziget története 1993-ban kezdődött, mi 1996-ban tudtuk először kijutni. Későbbi történet, hogy amikor engem még a miloševići jogszabályok szerint is törvényellenesen berángattak katonának, és egy évig Koszovóban is raboskodtam, ekkor már szó szerint, egyenruhában, rácsok mögött, akkor én nyíltan megmondtam a kapitányomnak, hogy én márpedig a Szigeten ott akarok lenni. Akkoriban még annak, aki bevonult katonának, kötelezően le kellett adnia az útlevelét a katonai ügyosztályon, mert elvileg nem hagyhatta el az országot. No, én ezt nem tettem meg. A kapitányom pedig csak annyit mondott minderre, hogy ő elenged engem szabadságra abban az időszakban, s az már az én dolgom, hogy mit csinálok a szabadságom időszaka alatt… Amikor mi ezt így megbeszéltük, azt akkor még ő sem tudhatta, hogy időközben majd a frontra vezényelnek bennünket. Onnan pedig már ő sem tudott elengedni… Pedig, ahogy a Békegyakorlatok egyik novellájának címe is mondja: A kapitány a barátom volt. Ott ültem hát 1998 nyarán Koszovóban egy harckocsi oldalának vetett háttal, háború volt, én meg kint a fronton, egy kis faluban, amelyiknek már a nevére sem emlékszem, körülöttem lángolt a rendőrség által felgyújtott búzatábla, és csak a kiégett házakra nyílt kilátásom, miközben a Magyar Narancs legfrissebb számát olvasgattam, amit Kontra Feri küldött el nekem postán, és nagyon emlékszem a hátlapján talált a Sziget-programra. Miközben tehát Patti Smith, Shane MacGowan és a The Popes, a Chumbawamba, a Therapy?, a Rammstein vagy a Green Day játszott az óbudai Hajógyári-sziget közönsége előtt, nekem arra kellett ügyelnem, nehogy egy albán mesterlövész fejbe lőjön, ahogy megtette azt a nyílt terepen tőlem alig néhány méterre álló fiatal sráccal. Hát, mit mondjak? Ezúton is köszönöm neki, hogy nem engem választott… Ott álltam, és végignéztem, ahogy betuszkolták rángatózó testét egy autó hátsó ülésére – mentőt hívni hozzá nem volt idő –, és teljesen reménytelenül elviharzanak vele valahová, ahol orvosi segítséget kaphat, ahelyett hogy a színházi sátorban megnéztem volna egy jó előadást, vagy igen, ott tomboltam volna valamelyik koncerten. Mert abban az életkorban talán ez utóbbi lett volna a természetes. De nekem csak Magyar Narancs hátlapján megjelent reklám jutott. És a kiszolgáltatottság mértékét is jelzi, hogy ebben a helyzetben éppen ez volt az, amiből erőt tudtam meríteni, mert azt mondtam, hogy akármi történjék is, jövőre márpedig ott leszek.
Korrajz, történelem a könyv. Mitől vált irodalommá?
– Mint a fentiekből vélhetően már kiderült, az „én Szigetem” nem azonos azzal, amit alapvetően, nagy általánosságban értenek alatta, és ez maximálisan megnyilvánul a Magyar Szó sorozatában is, a Szigeti históriákban. Az sem tévedne nagyot, aki rávágná, hogy ez nem is a Szigetről szól; én persze határozottan állítom, hogy igen, csak egy kicsit másképp, pontosan úgy, ahogyan én élem meg… Egyrészt sokkal szélesebb társadalmi látókörben értelmezem a rendezvényt, másfelől pedig csak egy viszonyítási alapként kezelem. Egy viszonyítási pontként – a számtalan lehetséges közül. Mert nekem épp a Sziget az… Mert ez egy sokkal nagyobb rendezvény, egy sokkal nagyobb esemény, mintha csak azt mondanánk, hogy „ja, igen”, volt néhány koncert, fellépett néhány nagynevű zenekar. S nemcsak a fesztivál formálja a látogatók ízlésvilágát, élményanyagát, talán szélesíti is a látókörét, hanem a társadalmi folyamatok is látványosan nyomot hagynak a rendezvény arculatában. S innentől már valóban korrajz…
