Az elmúlt évtizedekben eltávolodott tőlünk sok minden, egyebek mellett a halál ténye, feldolgozása is. Az Exspecto Mentálhigiéné-alapítvány Manókuckójának novemberi témája a gyermek vesztesége volt, Joó Horti Lívia pszichológus nagyon emberközelien beszélt erről a nehéz témáról. Sok kérdés hangzott el a szülők részéről, végül kiderült: nemcsak egy közeli hozzátartozó halálát kell megbeszélnünk a gyermekkel, hanem a háziállatot is el kell gyászolni, és bizony egy költözés is nagyon komoly veszteség lehet a gyermek életében, ha nem megfelelően kommunikálunk róla.
– Hogyan tudja a szülő a gyermek gyászát segíteni? A huszadik század második felében kicsit eltávolodott tőlünk ez a téma. Ahogyan a várandósság és a szülés folyamatát is „kivették a kezünkből”, és egyszer csak intézményesített rutineljárás lett, idegen környezetben, kütyük segítségével jövünk a világra, s ugyanilyen idegen környezetben, kütyük mellett találkozunk a halállal is – kezdte Joó Horti Lívia. – Sokszor nincs hol elbúcsúzni, ott ragad a család a hirtelen jött gyászban. Azok a kapaszkodók, amelyeket a régi családi élet, a hagyományaink jelentettek, valahol felszívódtak, s itt maradtunk egyedül a gyászban, s itt marad a gyermek is.
Hogy értelmezni lehessen a halálfélelmünket, tudni kell, hogy a szeparációs szorongásunkból fakad, az pedig nagyon korai élmény. Félünk a veszteségektől, a haláltól, nem tudjuk a végességet megélni. Bármennyire elidegenedtünk és tabuként kezeljük is a témát, veszteségeink vannak.
JÁRJUNK-E TEMETŐBE, VIGYÜNK-E VIRÁGOT?
– Halottak napja szempontjából nagyon jó, ha a temetőbe jár a család, dédszülőkhöz, nagyszülőkhöz, mert természetessé válik a gyerek számára, hogy oda együtt elmegyünk, virágot viszünk, gyertyát gyújtunk. Így későbbi veszteségélményeikor vannak kapaszkodói. Ha a halálról beszélünk, akkor valamihez kötnünk kell a dolgokat. Felnőtt ember számára is nehéz, kellenek a kis cölöpök, hogy tudjuk, nem a semmiből jöttünk. Ez nagyon fontos, hogy apa és anya akarta őket, és őket is akarta valaki. A gyermeknek akkor van folyamatmodellje arról, hogy ő valahonnan érkezett, kötődik valahova, s ezek fontos pontok. Így ha azt a kérdést kapjuk: hol vannak azok, akik meghaltak, akkor el kell mondani, hogy „emlékszel, voltunk kint a temetőben, virágot vittünk”. Tudni fogja, hogy megszületünk, s egyszer majd meghalunk, de nem ott ér véget az élet, mert emlékeznek ránk, s ez fontos. Tapasztalata van arról, hogy az elhunytak emlékét ápolják.
ELMONDJUK-E A GYERMEKNEK, HA VESZTESÉG ÉR BENNÜNKET, ILLETVE ŐT?
– Ha gyerekveszteségről beszélünk, nem létezik túl korai időpont (ezt nagyon komolyan gondolom: már a magzat is gyermek), ha veszteségélmény ért bennünket, azt közölni kell vele. Az, hogy mi hogy érezzük magunkat, kivetítődik a magzattal való kapcsolatunkra, érzékeli, milyen a hangulatunk, jó néhány tapasztalattal jön a világra. A veszteségélményt is értelmeznie kell, el kell mondani, hogy nagy veszteség, fájdalom ért bennünket. Egy gyerek nem öt érzékszervvel kapcsolódik a világhoz. Egy gyerek, ha tragédia történik, azt megérzi. Ha elhazudjuk, akkor egyszerűen cserbenhagyjuk, értelmezési keret nélkül hagyjuk, így nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni. Ha hazugsággal próbáljuk a halált eltitkolni, akkor az egy idő után megbénítja a család működését, később a megbeszélés még nehezebb, beleroppannak mindannyian.
Mindenképp közölni kell vele, akárhány hetes, napos. Amikor már másfél-kétéves, akkor beszélgetni is lehet vele erről. Nagyon fontos, hogy a halálhírt a legközelebbi hozzátartozó mondja el. A gyereknek az a leglényegesebb, hogy az, akihez érzelmileg a legjobban kötődik, az közölje vele, mi történt. El kell hangoznia annak, hogy „meghalt”. Nem kell értenie a gyermeknek a halál fogalmát. A három év alatti gyermek nem érti még az elmúlást. Valami eltűnést, elutazást sejt benne, hiszen amíg nem alakul ki a tárgyállandóság a gyermek fejlődésében hatéves kor körül, addig nagyon nehezen tudja ezt megérteni. Azért kell a halál szót használni, mert az más, mint az elutazás, onnan nincs visszatérés. De el lehet mondani neki, hogy ugyan meghalt az illető, „de te beszélgethetsz vele, képeket, videót nézhetünk róla, emlékezhetünk rá”. Kapcsolatot tarthatunk vele, mindegy, hogy gondolatban vagy szóban.
A GYERMEK IS BÚCSÚZZON EL, SÍRHATUNK EGYÜTT
A gyermek számára is fontos, hogy elbúcsúzzon. Egy kisgyerek egy tárggyal, rajzzal tud búcsúzni az adott személytől. Célszerű elmondani, hol fog feküdni, így a kicsi is értelmezi a világot, látja, hogy gyászolunk, tanulja, hogy kifejezze az érzelmeit. A gyermekek nagyon empatikusak, ha tudják értelmezni a történteket. Semmiképp sem szabad elvinni a biztonságos keretből, elutaztatni nyaralni, amikor veszteség ér bennünket. Lásson bennünket sírni, lásson szomorúnak! Mondhatjuk neki, hogy „nyugodtan sírhatsz te is”. A nyugati kultúra ránk kényszerítette, hogy erősnek kell lennünk a gyászban is. Egyáltalán nem kell erősnek lenni, akkor válhat elfogadottá a veszteség a beletörődés mentén. A beletörődés azt jelenti, hogy belsővé tudtuk tenni, együtt tudunk élni azzal, hogy mindez megtörtént.
ELVIGYÜK-E A GYERMEKET A TEMETÉSRE?
Ha túl kicsi a gyermek, nyilván a temetés folyamatát nem tudja értelmezni, de az érzéseket igen, tehát el kell vinni a temetésre. Ha a család jó szívvel fogadja, ha nem az lesz a téma a temetésen, hogy mit keres ott a kicsi, vigyük magunkkal! Nem feltétlenül a szülővel kell lennie, ha ő gyászol, hanem olyannal, akivel jóban van. A gyermekre figyelni kell ilyenkor. Ha olyan jelzéseket tesz, hogy ő ezt nem szeretné, akkor menjenek el vele sétálni! Ha nem akarjuk, hogy ott legyen, akkor is ki kell menni vele később. Tudnia kell, hogy hova került az a valaki, aki számára kedves és fontos volt.
Egy kisállat elvesztése is ugyanilyen lényeges folyamat. Ha meg akarjuk kímélni a gyermeket, nem teszünk jót vele. El kell búcsúznia, tegye kis dobozba kedvencét, csináljon sírt az állatnak! Ne akarjuk titokban eltemetni, azt mondani, hogy elszökött, ha valóban elpusztult az a házi kedvenc! Ismét hangsúlyozom: fontos dolog az, hogy értse a gyermek, nem tűnhetünk csak úgy el, hogy nem a semmiből jövünk, s nem a semmibe megyünk el.
A GYERMEK GONDOLKODÁSA, KÉRDÉSEI
A gyermeknek mágikus gondolkodása van, nem okoz neki gondot, hogy a földbe temették, mégis az égben van a halott. Az ő fantáziája megtűr mindent: a griffmadarat, a sárkányt és egyebet.
A felnőttek gyakran rettegnek, hogy a gyermekek feltesznek bizonyos kérdéseket, amikre nem fognak tudni válaszolni. Ha a kicsi feltesz egy kérdést, akkor neki arra van valamiféle válasza. Ha megkérdezi, hol található most a személy, érdemes visszakérdezni: te mit gondolsz? Ha rákérdez a találkozásra, meg lehet mondani őszintén, hogy nem, nem tud már megölelni, mégis jelen lesz a gondolatainkban, képeket nézünk, beszélünk róla, emlékezünk rá. A halál visszafordíthatatlanságának a ténye csak pubertáskorban tudatosul.
A költözés is veszteség a gyermek számára, s fokozatosan fel kell rá készíteni. El kell menni vele a majdani lakhelyre, városba, beszélni kell róla. Az is veszteség, ha a gyermek például nem ismeri az apukáját, „nincs apukája”, esetleg az apuka nem vállalja a szülőséget. A kicsinek tudnia kell, hogy őt akarták egy pillanatban, de el kell mondani, hogy ezt apa nem tudta vállalni, ettől függetlenül neki is van apukája. Óvodáskorban, amikor közösségbe kerül a gyermek, akkor szembesül majd ezzel, hogy nem az az általános családforma, amiben ő él. De el kell mondani, hogy neki is van papája, mégsem él velük, és hogy ők ettől függetlenül is egy családot alkotnak.
