Gyakran ismétel a magyar televízió a nézők kérésére egy kabaréjelenetet, amelynek az írója a művészi szabadságot jócskán kiaknázva a gyógyszerek mellékhatásait állítja pellengére. A megboldogult Sinkovics Imre, aki a kabaréjelenetben az orvost játssza, a hátviszketésre ír fel kenőcsöt betegének, amellyel ugyan megszűnik a viszketés, de a szer mellékhatása kettős látást okoz, ennek ellenszere kopaszodást, a következő dús hajzatot nemi átalakulással, végül pedig egy újabb gyógyszer visszaállítja a kezdeti állapotot, a hátviszketést. Ha levonjuk az írói szabadságból eredő valóságátértékelést, a jelenet mondanivalója eltúlozza a mellékhatások szerepét, mégis felkelti a nézők figyelmét egy olyan realitásra, ami velünk él és velünk fog élni még hosszú esztendőkig. Valóban: nincs gyógyszer mellékhatások nélkül. És fordítva: nincs semmilyen hatása annak a gyógyszernek, amely esetenként nem válthat ki mellékhatást.
Szedjem vagy dobjam ki?
A gyógyszerszedési szokások statisztikája szerint a betegeknek mindössze 40–45%-a szedi az előírásoknak megfelelően a receptre kiadott gyógyszereket. Sokan az első javuló jelre abbahagyják a kezelést, ami elsősorban antibiotikumoknál okoz súlyos ártalmakat. Elég, ha a rövidre sikerült kezelést túléli egy „fészekaljnyi” bacilus, máris kaput nyitottunk egy újabb ellenálló fajnak. Ismeretes betegeinknél a „víkendjelenség” is: sokan tartanak hétvégi szünetet a gyógyszerszedésben. A feledékenység is közrejátszik ebben a problémában, mégis elsősorban a mellékhatásoktól való félelem az, ami döntő az el nem kezdett vagy félbehagyott gyógyszerszedésnél.
Tagadhatatlan, ha bárki végigfut a gyógyszerismertető mellékhatásokat ismertető mondatain, felrémlik benne a kérdés: szedjem vagy dobjam ki? Példaként említem a sokak által ismert idegcsillapító diazepamot (Bensedin), amelynek ismertetőjében nem kevesebb mint 36 mellékhatásról esik szó, s ekkor még nem számoltam a gyógyszerkölcsönhatásokat, amelyek az egy időben szedett más orvosságok hatására jelentkeznek, a véletlen túladagolást nem is említve. Mondhatnánk, rendben is lenne, hiszen ez esetben csak receptre kiadható, tehát orvos és gyógyszerész által ismertetett orvosságról van szó. Sajnos semmivel sem jobb a helyzet a szabadon megvásárolható lázcsillapítóknál, az influenzán átsegítő készítményeknél, a fájdalomcsillapítóknál és sok egyéb gyógyszernél. A patikában elérhető gyógyszerek még nem „varázslövedékek”, ahogyan Paul Ehrlich, a nagy német tudós elnevezte a jövő ideális gyógyszerét, amely pontosan a megbetegedés helyét célozza meg, elkerülve a ráhatást az egészséges sejtekre. A legkellemetlenebb példaként a daganatos betegek által használt kemoterápiás szert említhetjük. Azt mondhatnánk nagy általánosságban: minél veszélyesebb egy betegség az életfunkciókra nézve, annál hatásosabb, erősebb gyógyszert igényel a kór leküzdésére, de sajnos a mellékhatások ezzel arányosan fokozódnak. Bár az elérhető gyógyszereket hosszú éveken át sok ezer emberen tanulmányozták a forgalomba hozatal előtt, minden embernek egyedi tulajdonságai vannak, valamennyien „egyszeri” teremtmények vagyunk.
A jövő útja
Ismerjük ugyan a módját, miként lehetne ezt az áldatlan helyzetet véglegesen megszüntetni, de a gyakorlati alkalmazása a személyre szabott kezelésnek, a célzott terápiának még egy távoli világ tartozéka, egy olyan világé, amelyben a beteg nem kartotékadat, nem „eset”, nem tíz percbe szabott sorszámot, hanem világviszonylatban egyedi, példa nélküli tulajdonságokkal megáldott személyt jelent. Az a fajta személyi elbírálás, amelyet a gyóntatófülkében vagy az ügyvédi irodában gyakoroltak, de akár egy gyűrű vásárlásakor is, elmarad az állam által üzemeltetett orvosi rendelőkben, hasztalan reformálták meg akárhányszor is az egészségügyet. Természetesen idő- és pénzigényes a személyre szabott gyógyítás, s manapság mindkettő hiánycikk. Jelenleg ott tartunk, hogy ha két betegnél ugyanazt a betegséget találjuk, a két páciens eltérő genetikai és biológiai adottságai miatt ugyanaz a gyógyszer különbözőképpen hat. Ebből a tényből adódik a gyógyszermellékhatások zöme. A fejlett nyugati államokban egyre gyakrabban használnak olyan bioteszteket, ún. biomarkereket a terápia kiválasztásakor, amelyekkel fontos információkhoz jutnak a szervezet működési sajátosságairól, megjelölik a célterápia pontos helyét, kiszűrik a standardizált és azonosítják a lehető leghatásosabb gyógyszert. Példaképpen álljon itt a hepatitis C, egy igen gyakori vírusos fertőzés terápiája, amely igen sűrűn májelégtelenséghez, azaz májzsugorhoz, latinul cirrhosishoz vezethet. A kezelés nálunk jelenleg 48 hétig tartó gyógyszerezésből áll. Ha azonban tesztek segítségével megállapítjuk a beteg immunitáshatárait, a vírus altípusait, a gyógyítás ideje csökkenthető 16 hétre. Képletesen szólva hasonló a különbség a standardizált és a célterápia között, mint ami a konfekciós és a szabó által készített öltönynél tapasztalható. Vagy vegyünk egy példát az élelmiszeriparból! A kenyér nem mindenki számára biztonságos élelmiszer, bár nélküle alig elképzelhető a táplálkozásunk. Ha azonban lisztérzékenyek vagyunk, gluténmentes kenyeret kell fogyasztanunk, ha nem akarunk puffadással, hasmenéssel és más kellemetlen tünetekkel együtt élni. Habár első látásra többletkiadásnak tűnik, a személyre szabott gyógyítás alkalmazásával jobban jár a beteg, megszabadul a kínzó mellékhatásoktól, és gyorsabban is gyógyul. De jól járnak a finanszírozó szervek is, nemcsak a csekélyebb gyógyszerfogyasztás, hanem a lehetséges mellékhatások terápiájának elkerülése miatt is.
Mit tehetünk jelenleg?
Ha a gyógyszereknek vannak mellékhatásaik, azok nem feltétlenül rosszak, és amiatt még nem kell teljes egészében az alternatív medicina kínálata felé fordulnunk. Ne feledjük azt se, hogy a gyógyszerismertetőben minden lehetséges, sok esetben szubjektíven megélt, rendkívül ritka kellemetlen hatás is megjelenik, a későbbi perek elkerülése végett! Osszuk meg aggodalmunkat orvosunkkal, akinek minden esetben mérlegelnie kell a várható hasznot a lehetséges kockázattal szemben! Nem árt azonban, ha magunk is áttekintjük a betegtájékoztatót, különösen figyelve a gyakori mellékhatásokra, amelyek 1:100 esetben előfordulnak. Az enyhe reakciók (emésztési panaszok, fejfájás, bizonytalan izomfájdalmak, rossz közérzet, alvászavar) rendszerint néhány nap múlva megszűnnek, ha állhatatosan folytatjuk a kezelést. Fontos a gyógyszerszedésre javasolt idő, az üres vagy teli gyomorra való szedés betartása is. Mérsékelt mellékhatásnak tekintjük a bőrkiütéseket, izomremegést, kedélyváltozást, átmeneti változásokat a vér alkotóelemeiben és a vizeletürítési nehézségeket. Ezeket feltétlenül jelentsük orvosunknak, aki mérlegelni fogja, van-e lehetőség gyógyszercserére vagy az adagolás módosítására. Adhat azonban újabb gyógyszert is a mellékhatás mérséklésére. A súlyos, életet veszélyeztető mellékhatások azonnali sürgősségi ellátást igényelnek. Példaként ilyenek a szívritmuszavarok, sárgaság, eszméletvesztés, erős fulladás. Az Európai Unióból érkező, „fokozott felügyelet” alatt álló gyógyszereket fekete háromszöggel jelölik. Ritka esetben – kemoterápián levő daganatosoknál, szervátültetéseken átesett betegeknél – az orvosnak folytatnia kell a kezelést a magas kockázat ellenére is, de kötelessége mindent megtenni a mellékhatások enyhítése érdekében.
