Előfordul, hogy kellemetlenül érzem magam, amikor összefutok egy ismerőssel, s nekem szegezi a kérdést: Ti még nem mentetek el? Mert az az igazság, hogy amennyiben elkezdem felsorakoztatni az érveket, hogy miért nem billent még át a mérleg, miért gürcölünk még mindig itt, rájövök, hogy igazából ezek csak az én érveim, amit a másik már nem tud megérteni. Mert annál a másik egyénnél már átbillent az a bizonyos mérleg a menni oldalra és én bizony semmivel nem tudnám meggyőzni, hogy igenis érdemes ebben az országban tovább küzdenie.
Az elmúlt napokban több sajtóorgánum is foglalkozott azzal az adattal, mely szerint Szabadkáról és a Tisza mente környékéről egy év alatt tízezer diplomás fiatal költözött külföldre. Többségük Európa valamelyik országában fizikai munkát végez annak sokszorosáért, mint amennyit itt keresett, ha egyáltalán volt munkája.
A kivándorlás kapcsán több minden aggaszt engem. Elsősorban az, amiről sokat beszélgetünk családon belül is, mi lesz akkor, ha egyik nap azon kapjuk magunkat, hogy egyedül maradtunk itthon. Ha azzal kell szembesülnünk, hogy ugyan mi éveken át azért (is) maradtunk a szülőföldünkön, mert a közeli barátaink és családtagjaink közül még mindenki itthon van, de mi fog történni akkor, ha egyszer csak ők is elindulnak? Valahová a nagyvilágba, Európa különböző nagyvárosaiba, s rájövünk, hogy igazából ők jelentették nekünk az otthont. Ha már nem lesz kihez elugrani egy délutáni csevegésre, ha már a gyerekeink nem tudnak majd együtt játszani? Akkor mi is szedjük majd a sátorfánkat?
Aztán, amióta gyermekem született, szeretem magam abban az álomvilágban ringatni, hogy egyszer majd minden olyan lesz ebben az országban, de legalábbis a szűkebb környezetemben, mint akkor, amikor én voltam óvodás és iskolás. Amikor vegyes csoportba jártam és megtanultam szerbül, amikor a szomszéd kislány nem nevetett ki azért, mert valamit magyarul próbáltam neki elmagyarázni, csak szerbesítettem a szavakat. Mert én szeretném, ha az én gyermekeim is ebben nőnének fel, ebben a multi- és interkulturális környezetben, amit annyian lenéznek és nevetségesnek tartanak. Mert nem tudom elképzelni, hogy a fiam úgy induljon iskolába, hogy megkér, Anyaaaa, kérlek add ide a kabimat! De azt sem, hogy a gyerekem barátai esetleg Guten Taggal, vagy Hello Misszel köszöntsenek. De tény, hogy azzal sem tudok mit kezdeni, amit kolléganőm kérdésként vetett fel, hogyan reagálnék, ha úgy érne haza a fiam az iskolából, hogy azt mondták neki, ő a focizáskor nem védhet, mert magyar? Nem tudom, melyik a rosszabb.
S aggaszt az is, hogy ez csak fokozódni fog. Mert elmegy a fiatal generáció, elmegy az értelmiség, és már most osztályokat kellett összevonni az egyik szabadkai általános iskolában, hiszen néhány hónap alatt fél osztálynyi gyermek családja választott másik hazát magának. Mi lesz öt-tíz év múlva, amikor már nem lesz itt az a generáció, amelynek családot kellene alapítania? Nyílnak-e majd osztályok az iskolákban?
Attól tartok, hogy a kivándorlás egyhamar nem hagy alább, s úgy, ahogyan a kilencvenes évek elején megfogyatkoztunk, megfogyatkozunk most is. S nem csak mi magyarok, hanem a szomszédaink is, legyenek akármilyen nemzetiségűek. Akik jobb életre, megbecsülésre, tudásuk és diplomájuk elismerésére vágynak, egyszerűen hátat fordítanak ennek az országnak.
Ennek pedig az lesz a következménye, hogy egyhamar fiatal, szakképzett munkaerő nélkül maradunk. S az sem mindegy, hogy az értelmiség nagyobb százalékban dönt a kivándorlás mellett, ennek ugyanis további katasztrofális következményei lehetnek. A közéletünk szinte minden szegmense már most a politikum, az anyagi és más érdekek irányítása alá került, s amennyiben nem lesz gondolkodókból utánpótlás, biztos vagyok benne, hogy úgy az ország, s abban pedig a vajdasági magyar közösség is, lassan, de biztosan halálra ítéltté válik. Üresek lesznek a falvaink, a felújított művelődési házaink, féltett színházaink.
Félek az elkövetkező tíz évtől. Azért is, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy elmenjek innen, de azért is, mert nem érzem magam eléggé edzettnek ahhoz sem, hogy az itteni jövővel megküzdjek majd. S legfőképp attól félek, hogy eljön az az idő, amikor majd nekem szegezik a kérdést: Ti még itthon vagytok? S a válaszom ugyan igennel kezdődik majd, de már régen nem azt a jelentést hordozza, amit ma.
