A közelgő ünnepekre való tekintettel, hangsúlyozottan az ünneprontás szándéka nélkül, újra és újra megállapíthatjuk, hogy Szerbiában továbbra is meghatározó tényező a rossz gazdasági légkör. Az ország elemi érdeke, hogy közeledjen az EU-hoz, de ezen az úton gyakran újabb, időnként nem várt akadályok jelentkeznek. Szerbia „EU is, Oroszország is” politikája kezdetben szép reményekkel kecsegtetett. Senki nem mondta ki, de valószínűsíthetően sokak képzetében az egykori délszláv állam el nem kötelezett politikája jelent meg, amikor az ország erkölcsi, politikai és nem utolsósorban gazdasági haszonélvezője volt annak, hogy a hidegháború korszakában sikerült ügyesen lavíroznia a két tömb között, valamint számos – akkor a harmadik világként emlegetett – országgal is kölcsönös előnyökkel járó üzleteket kötnie. Sajnos a valóság lassan, de biztosan rádöbbent bennünket arra, hogy minden megváltozott, a kedvezőtlen (gazdasági) légkör pedig azt eredményezi, hogy ma már még az időnként adódó kedvező lehetőségekkel sem tudunk élni. Még mindig megvan a kedvező hozzáférésünk a hatalmas orosz piachoz – noha figyelmeztetnek bennünket, hogyha komolyan gondoljuk az EU-csatlakozást, akkor lassan össze kell hangolnunk a külpolitikánkat is az unióval. Az EU irányában is vannak kihasználatlan lehetőségeink, amelyekkel nem tudunk élni, ezért ezeket – lévén, hogy nem dicsekvésre valók – keveset emlegetik. A hirtelen feltáruló lehetőséggel, az uniós szankciók bevezetése után váratlanul megnyílt orosz piaccal sem tudtunk mit kezdeni, pedig szakemberek is sokkal többet reméltek a helyzet kihasználásától. Nemzetközi vonatkozásokban még mindig viszonylagos pénzbőség uralkodik, ehhez társul most a (látszólag) váratlan olajárcsökkenés, de félő, hogy rajtunk már ez sem segíthet. A közhangulatot az érdektelenség, a reményvesztettség, a kiábrándultság jellemzi. Nyilván nehéz nagy adag szubjektív befolyástól mentesen ítélni, de az emberek valószínűleg még a NATO-légicsapások után is bizakodóbbak voltak. Az ország gazdasága recesszióba süllyedt, a közszférában életbe léptetett bércsökkentés és az egyéb megszorító intézkedések csak tovább rontják a várakozásokat. Paradox módon az olcsóbbá váló üzemanyag is kedvezőtlenül hat, hiszen a bevételi oldalon újabb lyukat üt a költségvetésben, a dinár is gyengélkedik.
Ilyen körülmények között nehéz tervezni, ez kétségtelen. Főleg, ha a tervezésben ismét (vagy továbbra is?) csupán a politikai szempontok érvényesülnek. Nem illik az ördögöt a falra festeni, de mi lesz még, ha bekövetkezik egy olyan fordulat, amelyet előre nem látott események idéznek elő. A történeti tapasztalat alapján egyáltalán nem tudhatjuk, hogy ezek milyen formát öltenek. Annyit azonban valószínűsíthetünk, hogy lesznek ilyenek. Az olajháború egy ilyen, a külső hatásoknak kitett, közben a folyamatosan gyengélkedő nemzetgazdaságnak, mint amilyen a miénk, hatalmas kockázatokat rejteget. A közelmúltban OPEC tagországai úgy döntöttek, hogy továbbra sem csökkentik kőolaj-kitermelési kvótáikat, emiatt azonban az üzemanyagpiacon további árzuhanás várható. Teszik mindezt azzal a céllal, hogy – amerikai hatásra – megpróbálják térdre kényszerítheti Oroszországot. A Nyugat várhatóan a következő időszakban is fegyverként használja az alacsony kőolajárakat az oroszok ellen, további csapásokat mérve az orosz gazdaságra. A nyugati országok többsége eközben még nyer is az olcsó olajon, hiszen az alacsony üzemanyagárak jelentős mértékben hozzájárulhatnak gazdaságuk felpörgetéséhez. Az olcsó üzemanyagnak köszönhetően csökkennek a gyártási költségek, ami a vállalatok nyereségére, de az árakra is pozitív hatással lehet. Nőhet a foglalkoztatottság a gazdaság felpörgésének köszönhetően, az alacsony árak pedig további keresletnövekedéshez vezetnek, ami tovább pörgeti a gazdaságot. Ez viszont csak az egyik forgatókönyv, hiszen Európában máris tapasztalhatók ezek a hatások, kimutathatóan számos termék fogyasztói ára valójában máris csökkenést mutat éves összevetésben. A folyamatban benne van annak a lehetősége is, hogy váratlanul megindul egy lefelé pörgő spirál. Az árak csökkenése a vásárlókat a fogyasztási kiadások halasztására késztetheti, mert kivárnak, a további áresés reményében. Ilyen folyamatok itthon is megfigyelhetők. A halasztott fogyasztásban testet öltő deflációs várakozás önmagát valósítja meg, a folytatódó körforgás pedig lefelé nyomja a nemzetgazdasági szintű keresletet, és vele együtt a remélt gazdasági növekedést.
