A délvidéki magyarság életereje a hatvanas évek elején teljesedik ki: bő félmillió (504 368) Jugoszláviában élő magyarról tud beszámolni az akkori (1961-es) népszámlálás, mely szerint a Vajdaságban: 442 569, Horvátországban: 42 347, Szlovéniában: 10 498, Belgrádban legalább 6500 magyar él.
Igen, a hatvanas évek elején voltunk a legtöbben, és akkor voltunk a legfiatalabbak is!
Pedig a háborús bűnökben fogant délszláv ország, újból összeálló délszláv birodalom véres kezű vezetői mindent megtettek a második világégés végén annak érdekében, hogy a nem délszláv őslakosok közösségeit, többek között a magyar közösséget is szétzilálják, fölmorzsolják, elűzzék, különös kegyetlenséggel legyilkolják, eltüntessék a Délvidékről.
Ne feledjük, hogy Vaso Čubrilović, a szarajevói merénylet, az egykori államalapító gyilkosság egyik résztvevője, aki később Belgrádban nagy köztiszteletnek örvendő tisztségviselő, történész, egyetemi tanár stb., már 1937-ben lerakja – Az albánok kiűzése című munkájában ajánlott megoldásokkal! – az etnikai tisztogatás alapjait.
Ugyanez a Čubrilović 1944. november 3-án írásos formában is eljuttatja a nemzeti kisebbségi kérdés megoldását taglaló javaslatait a partizán hatóságoknak.
„A kisebbségek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegekre. Ezek voltak velünk szemben a legrosszabbak, a legodaadóbban szolgálták a megszállókat, s ezért veszélyes őket a helyükön hagyni. A szegényparasztság és a munkásság nemigen rokonszenvezett a német és a magyar fasizmussal, ezért őket nem kell üldözni.” ii
Igen, cselédekre, szolgákra, napszámosokra, kétkezi munkásokra mindig szükség van.
A délvidéki magyarság a körülmények szerencsés alakulása következtében megúszta tervezett kitelepítését, porig alázottan, hóhérai nagylelkűségének magasztalására kényszerítve. Ugyanakkor a délvidéki magyar értelmiség életben maradt része, néhány kivételtől eltekintve, szülőföldjének elhagyására kényszerült.
A tudatosan megtervezett és kivitelezett, több tízezer áldozattal járó magyarirtásban harmincöt katolikus pap szenvedett kínhalált. A sztálini diktatúrát meghonosító titói önkényuralom – 1948-tól Sztálint tagadva! – valósította meg a sajátosan jugoszláv találmányú antisztálinista sztálinizmust, mely kitűnő lehetőséget biztosított a kommunista párton belüli leszámolásnak, a titói vonal megerősödésének, kizárólagosságának. A kíméletlen vallásüldözésben, az írástudatlanság fölszámolásában szocializálódó, az emlékezés és még a kegyelet jogától is megfosztott, lefasisztázva bűntudatra nevelt és magába zárkózott délvidéki magyarság csak 1956-ban juthatott először igazi lelki kapaszkodókhoz.
Mert az ötvenhatos magyar forradalom még a saját szemétdombján oly gátlástalanul kakaskodó délszláv vezetést is kezdetben nagyon meglepte. Arra a hallatlan bátorságra, melyet 1956 őszének forradalmat kirobbantó magyarsága fölmutatott a világnak, nem számítottak a partizánmítoszokat és önmagukat folyamatosan szaporító, hintapolitikájukkal a világ közvéleményét körmönfontan manipuláló, megbecsült harcosokká, néphősökké váló, egykor a fegyverteleneket nagy vitézséggel legyilkoló jugoszláv vezérek, akik életre szóló leckét vehettek bátorságból és szabadságszeretetből, akár kiküldött tudósítóik segítségével, Budapest utcáin.
A különutas elképzeléseket fölértékelő, a világ figyelmét a magyarságra irányító 56-os forradalom, a jugoszláv nagykövetségre menekülő magyar vezetés, a hóhérához menekülő, a hóhérára fölnéző, a hóhérát dicsőítő áldozat óriási lendületet adott a népirtást és szabad rablást fasizmus elleni harcnak nevező, háborús bűnökben fogant titói Jugoszlávia vezető kirakatrendezőinek.
A jugoszláviai magyar kirakat az 56-os magyar forradalom után vált roppant időszerűvé. Belevaló balkáni álnoksággal fölmutatni a világnak, a helyi magyarok melldöngetését is jól fölerősítve: Jugoszláviában a legjobb magyarnak lenni! Hát ezért és éppen 1956 után alakulhatott meg a jugoszláviai magyarság csúcsintézményeinek többsége, kezdve az újvidéki Magyar Tanszékkel, kiadóházzal stb. „(...) hiába születtek meg már 54-ben az elvi határozatok, a tanszék egész 59-ig nem működött, noha 59-ben is azok álltak a tanszék rendelkezésére, akikkel már 54-ben meg lehetett volna kezdeni a munkát. Mindössze az történt, hogy1957-ben megnyitották a magyar lektorátust, amely abban nyújtott segítséget a magyar hallgatóknak, hogy nyelvileg felkészítette őket a magyar nyelvű oktatás ellátására, de maga a tanszék csak 59-ben kezdte meg a munkáját – emlékezett vissza Szeli Istvániii a magyar tanszék indulására. – Emlékszem, a tanszék megnyitásának napján, amikor Sinkó a székfoglalóját tartotta, valaki ezzel nyitott be a bölcsészkarra: »Hol lehet itt beiratkozni egyetemi tanárnak?« ”
A politikai vezetés mindig és minden feladatra találni szokott egyetemi végzettségű, diplomás szakembert. A félmilliós lélekszámú délvidéki magyarság annyira értelmiségiek nélkül maradt az 1944/45-ös magyarirtás után, hogy az ötvenes évek végén alakuló tanszékének vezetéséhez nem találtak diplomás szakembert. Pedig akkoriban már nagy szükség mutatkozott a különutasságot lelkesen éltető, a Szovjetunió által katonailag megszállt Magyarországot fölényesen lekezelő, a jugoszláviai tudat magyar nyelvű, irodalmi köntösbe bújtatott propagandájának kialakítóira, népszerűsítőire.
A véres kezére fehér kesztyűt húzó, tanulékony, a hintapolitikát egyre kifizetődőbben működtető titói vezetés nem véletlenül találta meg Sinkó Ervint.
Róla írja Sinkó vívódásai címmel Herceg Jánosiv a következőket: „Szuggesztív egyénisége, nagyvilágias attitűdje inkább tanítványaiból váltott ki rajongást, mint fenntartás nélküli elismerést az itteni magyar írók részéről. »Templomtorony-romantika! – kiáltotta rettentő magasról, a magyar faluról szólva. – Sötétség, köd, sár! És kacifántos paraszti idill! Hol vagyunk Európától!«
És főleg a faluról jött fiatalok megigézve mentek utána.”
Kellettek a fiatal, diplomás értelmiségiek a magyarság számára mesterségesen kialakított szellemi központba, a hirtelen fontossá váló magyar tömegtájékoztatás újvidéki szerkesztőségeibe.
1961-ben már működni kezd a nagyvilág megtévesztésére kialakított, túlméretezett kirakat. És Belgrádban megalakulhat 1961. szeptember 6-án 25 ország képviselőjével, az el nem kötelezett országok mozgalma.
És1961. december 21-én az Ifjúság elnevezésű hetilapban megjelenhet a Symposion című rovat első száma, mely jobbára a Magyar Tanszék egyetemistáinak írásait közli, ráadásul az egyetemisták szerkesztésében.
A jugoszláv különutasság kirakatának egyre növekvőbb népszerűségét kellett tovább fokozni az átnevelhető, falvakból városokba költöző magyar fiatalok kirakatával. A kozmopolitizmus kirakatával. Mennyivel meggyőzőbben hangzik az ő szájukból a jugoszláviai különutasság, önállóság szenvedélyes dicsérete, a déli mentalitás, a délről érkező délszláv telepesek életerejének dicsérete.
HÁZIOLTÁRUNKRÓL
A délvidéki magyar falvak a hatvanas évek elejére válnak irodalmunkban a maradiság megtestesítőivé. A titói diktatúra, mely nagyon is tudatosan tartósítja falvainkban a sötétséget és a sarat, a hatvanas évek végére kifinomult módszereivel eléri azt, hogy száz magyarból 82 végezzen fizikai munkát a 18 szellemi munkát végző mellett, miközben az országos átlag 70 fizikai munkásra 30 szellemi munkást mutatott ki. A magyaroknál ezen a téren csak az albánok voltak rosszabb helyzetben.v
Ezeket a sárba és sötétségbe kényszerített magyar falvakat járja kitartóan Németh István Tamásfalvától kezdve, Gomboson, Tóbán, Szentmihályon, Filityen, Adorjánon át, a baranyai Sepsén keresztül a már városiasodó muravidéki Lendváig, idénymunkásokkal, virágkertésszel, fazekassal, teknővájóval, méhésszel, kotróval, vízfakasztóval, pincemesterrel, talicskakészítővel, damasztszövővel, gazdákkal, nádvágókkal stb. beszélget, úgy, hogy figyel is rájuk, meg is hallgatja őket, ahogyan az öregeket és a gyerekeket is meghallgatja, megfigyeli, kiváló megjelenítő erővel ábrázolva beszélgetőtársait, környezetüket. Világunkat. Zsebtükörvi címmel, 1973-ban kiadott könyvében, kéthasábosnak nevezett írásaiban, szembesít bennünket valóságunkkal.
A hatvanas évek közepén, amikor a jugoszláv sajátos út kirakata világútlevelével, konvertibilis dinárjával, legszebb felszíni tündöklésével téveszti meg a világot, a világ magyarságát, Németh István a titeli kriptaházak, barlanglakások, ahogy a helyiek nevezik: lagonyok, lakóival beszélget.
„– Ha már húsz éve itt laknak, bizonyára ismerik a környéket. Vannak még lagonylakók a Baraaljon? (Ez az utca nem hivatalos neve, a hivatalos: Petőfi Sándor utca.)”
És írónk lelkiismeretes krónikásként lejegyzi annak a huszonnyolc családnak a nevét, akik 1966 májusában a titeli barlangokat, ahogyan arrafelé nevezték: lagonyokat lakták. Talán mondanom se kell, jobbára magyar családokról van szó, amint arra utcájuk hivatalos neve is utal.
„Mikor a hegyoldalban kijelölik és megrajzolják a leendő barlang száját, folyosót vájnak a hegybe, mérőléccel ellenőrzik a vájat magasságát, utána csákánnyal lefejtik a fölösleges földet, kapa élével pedig simára faragják a barlang belsejét. Utána be sem kell tapasztani, csak kimeszelik, és máris lakható. Mind a mai napig ezek a világ legolcsóbb lakásai. De hogy kik kénytelenek ilyenekben lakni, ahhoz nem kell magyarázat.”
Németh István különös gonddal örökíti meg tájszavainkat.
„A gyalázka, amivel a nádvágók dolgoznak, primitív, ősi szerszám. Parányi kasza. Nem tudom, ki nevezte el gyalázkának, és miért.”vii
Németh István, pusztulásra ítélt falvainkat járva, megtöretésünk, közösségünk folyamatos megalázásának, szolgasorsba taszításának részleteit megismerve, lelkiismeretétől vezérelten megírja az emberi helytállás délvidéki magyar dokumentumait.
„Egész kubikoskodásom alatt nem is találkoztam másokkal, mint magyarokkal, mert kubikra idevalósi német, szerb vagy román nem járt, csak mi vállaltuk ezt a ronda munkát, nyakunkba akasztottuk a talicska hámját, és mentünk. Megállítottak bennünket az emberek az országúton: »Ko vam je to dao?[Ki adta ezt nektek?] – mutattak a talicskahámra. – Dao vam je Tisa Pišta![Tisza Pista adta nektek!]« – így csúfoltak bennünket. No nem mindenki. De akadt ilyen csúfolódó is.” viii
A jugoszláviai magyarság viszonylagos szabadságát irigylők, hangoztatók megfeledkeznek arról, hogy még a legszabadabbnak látszó, rövid, 1965-től 1971-ig tartó korszak idején is megfélemlítéssel, kötelezővé tett önfeljelentéssel, vallásüldözéssel, koncepciós perekkel növelték a magyar közösségekben a feszültséget, az egészségesebb nemzettudatuknak hangot adókat titkosszolgálati nyomásgyakorlással alázták porig.
1959-től nemzeti alapon Szerbiában már nem szervezkedhetett a magyarság, Horvátországra és Szlovéniára ez a tilalom nem vonatkozott! Ugyanakkor az 1959/60-as tanévben beindul Muravidéken a kétnyelvű oktatás,ix a magyarság beolvadását leginkább ösztöző, legszégyenteljesebb megoldás, melyből nem lett világraszóló botrány.
A jugoszláviai magyar értelmiség eltávolítása az anyanemzettől, annak kultúrájától! – első számú állambiztonsági feladatnak számított! Ennek a feladatnak a ravasz kivitelezéséhez igazi forrásokat rendelt a legfelsőbb politikai vezetés. A múlttal való forradalmi szakítás busásan megfizetett változatait, a városi élet előnyeit, a nemzetek fölötti különutasságot népszerűsítő, irodalmi köntösbe bújtatott jugoszláv propaganda, érdektelen szómenés, semmitmondás árasztotta el lapjainkat, művelődési életünket, tömegtájékoztatásunkat. A magyarországi irodalmat mélyen lenéző, önmagukat kellető, még busásabban megfizetett, igen nagy hatalommal, irodalmi hatalommal rendelkező szerkesztők döntöttek arról, kiből is csinálnak költőt! Íróink, költőink többsége jobbára egymást bűvölte zavaros avantgárdnak nevezhető mellébeszélésével. És azok is formabontónak tarthatták magukat, akik nem ismerték a formát, és leginkább úgy szerettek volna jól tejelő megrendelőik elképzeléseinek megfelelni, hogy az ne derüljön ki sohasem.
Németh István nem az írók írójává akart válni! Nem ezért költözött Újvidékre, a magyarság mesterségesen kialakított, állambiztonsági szempontból jól ellenőrzött központjába. Szigorú önvizsgálattal szemléli ő egykori léthelyzetét.
„Bezzeg jó fél évszázaddal ezelőtt nem ez volt a helyzet térségünkben. A falvakat tömegesen hagyták el még a »biztos« megélhetést nyújtó termelőszövetkezeti dolgozók is, s özönlöttek a városokba, az épülő szocializmus fő bázisaiba. Ennek, mármint a város csábításának, alulírott sem tudott ellenállni, jóllehet helyben volt munkahelye, a szülőfalujában, ahol a tisztjét rövid idő alatt egészen a korpakirályságig vitte, amely abból állt, hogy korpajeggyel látta el a korpára szorult sertéstenyésztőket. Új munkahelyén, a városban egy olyan mély vízbe ugratták – meggondolatlan fejesugrás volt! –, amely »víznek« nem hogy nem ismerte az áramlatát, sodrását, örvényeit, de még a folyásirányát se, így nem is gondolhatott – ha olykor eszébe is jutott volna – az árral szemben való úszás izgalmasan csiklandós mivoltára. Elég az hozzá, hogy új munkahelyén korpajegyek helyett újságcikkeket »állított« ki.”x
A nyolcvanas évek végén a szellemi zűrzavar, a háborús előkészületek jugoszláviai tobzódása idején, beugró, alkalmi vendégszerkesztőként majdnem egy teljes Új Symposion- számot szerkeszthettem (50 oldalon át) azoknak az általam felkért délvidéki szerzőknek a munkáiból, akik saját szerelmes földrajzukat írták meg.
Feljegyzések Kishegyesrőlxi című írásában Németh István a következőket közli olvasójával: „Ennek a füzetnek néhány lapját most nyitom meg először a nyilvánosság előtt. Lapozgatva a füzetben, ilyen följegyzésekre bukkanok: »Kishegyes első polgára Koródi Anna, született 1769. június 11-én. Atyja István, anyja Katalin volt.« Vajon ki lesz a falu utolsó halottja?”
Falujának, a délvidéki magyar falunak, és családja öt tagjának állít emléket megindító szeretetével, írásművészetével; „író unokájának akár ki se kellett volna mozdulnia nagyszülei portájáról, az ott fellelhető »anyagból« építkezhetett volna élete végéig. Vagy abból is építkezik még ma is?” – kérdi Házioltárxii című Szerelmes krónikájának nyitányában.
„Édesanyám ekkor már kilenc éve halott volt. Ha Reá gondolok, mindig azt a nyári délutánt látom, amikor már a családját megebédeltette, az asztalt lebontotta, elmosogatott, a konyhát felseperte, az újra leterített asztal közepére pedig odaállította nagy, füles, közös ivópoharunkba a vizet. A friss ivóvíz gyöngyözött a pernyével csillogóra tisztított pohárban. Ezáltal, így, fölsöprögetve, az asztal közepére állított pohár vízzel, a beáramló nyári délután fényében a szabadkéményes konyha immár nem egy nyomorúságos lyuk benyomását keltette bennem, hanem egy kápolna tiszta szentélyét A leterített családi asztal a közepén a pohár vízzel volt benne az oltár. A házioltár.
Tudtam, hogy ezt a csodálatos varázslatot édesanyámnak köszönhetem. Miután a konyhát így rendbe tette, tiszta vizet öntött a nagy lavórba is, s kitette a gangra, hogy a víz meglangyosodjék a délutáni napon. A lavórban a víz az alig érzékelhető fuvallattól, avagy a föld titokzatos döngésétől meg-megremegett, oly finoman, hogy ezt nem is annyira a víz felületéről lehetett leolvasni, mint inkább a gang mennyezetére tükröztetett visszfényről: arról a hatalmas aranytallérról, amelyben ha eszembe jut, mindig anyám mosolyát látom.”
MI KÁRPÓTOLJA AZ EMBERT?
„Németh Istvánnak és a hozzá hasonló tartású újságíróknak, íróknak köszönhette a Magyar Szó, hogy a legdurvább vagy legalattomosabb hatalmi és főszerkesztői terror idején is volt néhány oldala, egy-két hasábja, amely segített megtartani a lelket a délvidéki magyar olvasóban” – írja Dudás Károly Eltévedt mezsgyekövekxiii című, Botlik Józseffel és Csorba Bélával közösen kiadott könyvében, mely Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez 1918–1993 alcímmel 1994-ben jelent meg.
Vidékünket járva a jó szociális érzékkel megáldott Némethez Istvánhoz hasonlóan Dudás Károly is felfedezi az odúlakókat. Ő a baranyai háromszögben tapasztaltakat írja meg. „Kiáltásnyira a holt Duna-parttól, végig a Vörösmart–Kiskőszeg kocsiút mentén emberi odúlakások, gádorok sorakoznak; harmincegynéhányat számolhat össze az ember, ha van türelme hozzá, de sötétlik még néhány arra följebb, meg a túlsó oldalon is. Senki nem tudja pontosan, mióta tátongnak ott, fehérrel körülmeszelt fekete torokkal, ablaktalan, örök éjszakás üreggel, de beszéltem olyan idős emberrel, akinek már a nagyanyja itt született.”
Dudás Károly a Hornyik Miklós által rövid ideig, ám meghatározó módon szerkesztett ifjúsági lapban, a Képes Ifjúságban hívja fel magára a figyelmet a hatvanas évek végén. Vidékünk felfedezésének izgalmával írja riportjait a magyarság szempontjából oly beszédes nevű szerémségi faluról: Maradékról, a kopácsi halászokról, a Bánság legdélibb részén élő bukovinai székelyek utódairól stb. Dél-Bánátban, ott, abban a zárványban élő faluban, Székelykevén, az ezeréves határnál tanulja ő is a szakmát Podolszki Józseffel és másokkal együtt, ott tanulja meg ő is azt, hogy, Podolszki szavaival élve: „az őszinte riportalany kiszolgáltatott ember, s az én felelősségem, hogy ne éljek vissza a kiszolgáltatottságával, hogy feltétlen bizalmát a védelmével háláljam meg”.xiv
Dudás fiatal íróként, riporterként a legidősebb embereket faggatja, hiszen nagyon is jól tudja: igazán fontos dolgokat gyakran csak az életből távozó szokott közölni az életbe érkezővel. Elbeszéléseiben, lírai jegyzeteiben, újságírói tapasztalataira támaszkodva, a délvidéki beolvadást, nyelvehagyottságot ábrázolja érzékletesen.
A szépíró Dudás prózájában gyakran alkalmazza a filmesek által oly hatásosan működtetett vágási tehnikát. Királytemetésxv című, novellákat, kisprózát tartalmazó kötetében képeket felvillantva, úsztatva, montázsolva, áttüntetve (Varnyú István megtérése, Fénymagot esznek a papagájok, Királytemetés stb.) teszi asztalunkra írói teljesítménye legjavát.
„»Ó, Kopácsi-rét«, hallom Vízbe vesző nyomokonxvi című gyönyörűséges könyvéből a Tanárnő, Baranyai Júlia elhaló sóhajtását, »mi mindennek voltál édes otthona valamikor! Kozmikus gyermekkorunkra emlékeztető, ősi természetességű virágnyílás, meddig maradhatsz meg nekünk?« Az újkori hódítók, a vad török hordáknál is nagyobb pusztítást végző szerb honfoglalók felégették, elvették tőlem Baranyámat. Népét legyilkolták, elüldözték, Árpád-kori tündér falvait elnéptelenítették, gyönyörű templomait derékba lőtték, meggyalázták.”
A tényirodalmat művelő Dudás dicséretes szokása, hogy hosszabb idő elmúltával vissza-visszatér egykori riportjainak helyszínére, felkutatva egykori riportalanyait, újból elbeszélgetve velük, szembesülve a történtekkel, történeteink alakulásával. „Pontosan Smederevo alatt, a Duna innenső oldalán sorakoznak a Burkátok és a Fertályok nádtetős viskói. Közigazgatásilag a tizenöt kilométerre fekvő Székelykevéhez tartoznak, a kovini községhez, a gyakorlatban majdnem sehova. Másfélszáz ház, körülbelül hatszáz lakos. Azért körülbelül, mert itt havonta változik a lélekszám: néhány család felkerekedik, továbbáll, mások jönnek a helyükbe. Legtöbbször még ágrólszakadtabbak. [...] A huszadik század paradoxonai, jegyezte meg nemrégiben a televízióban éppen ezekről a Duna-töltés tövében bokrosodó tanyacsoportokról egy politikusunk. Tiszta időben idelátszanak Belgrád fényei, itt meg se víz, se villany, se út, se gyógyszertár, se semmi. [...] Még kocsma sincs a telepen, boltot is csak néhány éve kaptak. Másfél évtizeddel ezelőtt szinte kizárólag magyarok lakták” – jegyzi le 1975-ben.
Egy jó emberöltőnyi idő elmúltával, 2003-ban tart ugyanott, a Szakadónál riportellenőrzést, felkeresve egyik kedvenc riportalanyát, kinek szavaival, 1977-ben, Szakadóxvii címmel megjelentetett könyve zárófejezetét alkotta meg. Érdemes felidézni az életét a Kárpát-medence legdélibb pontján leélő Varga György András szavait: „Valami mégis vigasztal. Mert igaz, hogy nem építettem téglaházat a faluban, nem vettem autót; amim van, ennél több már nem lesz nekem. De nézze meg azokat a mély barázdákat a földemen: én hasítottam őket. Az ágácfákat a tanyám körül: én ültettem őket. Ezen a tájon rajta van a kezem nyoma, és ez kárpótolja az embert.”
SZÜLŐFALUJÁT FÖLSZÁNTOTTÁK
2007 sanyarúhetének nagycsütörtökén, a harangok megsüketülésének napján, az utolsó vacsora után, Jézus halálküzdelmének idején, amikor „véredbe kóstol az éj”, amikor „az olajfák csöndjét/ lélegzetedből kitépik”, Cs. Simon Istvánt a Teremtő magához szólította.
Egyetlen napilapunk, melynek évtizedeken, pontosabban harmadszázadon át leghűségesebb munkatársa volt, húsvét keddjén közölte halálának, ugyanakkor temetésének hírét, emlékezett meg róla.
Cs. Simon István a délvidéki magyar irodalom leghitelesebb alkotója volt. Néki csak szülőföldje maradt, szülőfaluját, Terjánt letörölték a föld színéről, főiskolai tanulmányainak városát, Mostart szétlőtték a martalócok.
Tizenkét évesen, 1954-ben élhette át földijeivel együtt a második világháború utáni időszak első kíméletlen falurombolását. Abban az iszonyú elkeseredettségben, megalázottságban, ám a kitelepítésük okozta megrázkódtatások által egymásra utalt, a bajban összekapaszkodott emberek között, kényszerűségből teljesen egységessé váló faluközösségben szocializálódott, melyben nem lehetett helye a mellébeszélésnek, a megtévesztettségnek, a hamisságnak. A terjániak, ezek a dohánykertészetből, virágmagtermesztésből élő emberek, pontosan érezték azt, hogy magyarságukért kell hatványozottan szenvedniük, hiszen falujuk egyik részét Pestnek, másik részét Budának nevezték egymás között, s a körükben népszerűsített szövetkezetesítés kudarca jó politikai ürügyet szolgáltatott az újdonsült hatalmasoknak arra, hogy széttúrják ezt az életképes, ezt a kíméletlen, roppant szorgalmat igénylő munkában összekovácsolódott, bánsági magyar falucskát.
– Nem lesz itt többé Kisbudapest! – szólta el magát az egyik magyargyűlölettől izzó nagykutya akkor. Így is lett.
És Cs. Simon István legérzékenyebb éveiben ennek a kicsiny, halálra ítélt falunak, falujának óriásira nőtt együttérzésében, falubelijeinek fölfokozott véd- és dacszövetségében ismerhette meg gyökereit, a valódi fogódzókat, érezhette igazinak népdalainkat, balladáinkat.
És mekkora fintora a sorsnak, hogy ez a, már csak az emlékezetben élő, falucska élőbbé, igazibbá válhat az igazinál! Igen, a történetei, a jó irodalom által.
Cs. Simon István által.
Fiatalkori verseit olvasom. Cs. Simon István nem tartozott a divatos, a futtatott költők közé. A költők, írók inkább újságírónak, az újságírók inkább költőnek tartották a mellébeszélés korában. A szembesüléstől való rettegés korában.
Nyilván később is.
A nagyzoló, magát kelletve, mindent rezegve elmaszatoló, elkendőző, fölfuvalkodottan vidékies, nyelvet gyötrő, a politikai propagandát sunyin kivitelező, kiszolgáló, önmagát rettentő modernnek, nagyviláginak érző rejtőzködés, mely azért mindenáron, akár az alkalmazott költészet árán is!, irodalmi, szerkesztői hatalmat akart magának, maradinak, falusiratónak tartotta őt a városiasodás idején.
Mindez már alig számít.
Néki, a kényszerérés következtében, már igen fiatal korában kialakult értékrendje volt. Nem csillogni, szolgálni akart!
És szolgált. Alázattal. Szavai szerint: amennyire magára hagyottnak érezte vidékét, annyira osztotta vele a közösséget. „Milyen ember az, aki szégyelli azt a vizet, amelyikben megmosdott? (…) Az amsterdami kínai étteremben elfogyasztott pekingi kacsa ízét én a négyes számú cselédkonyhában főtt étel ízével vetettem össze” – nyilatkozta 1974-ben.xviii
Heti rendszerességgel, elképesztő szívóssággal gyalog, kerékpáron járta vidékünket, figyelte leépülésünket, minden apró részletet számon tartva írta lírai jelentéseit pusztulásunkról.
A rettegéstől nagyra nőtt hallgatás idején készített mélyinterjúkat. Első verseskönyvét (Utak keresztje, Forum, Újvidék, 1971) ezekkel a verssorokkal zárja: „elvtársak/ alakoskodás nélkül csukjátok be/ az ajtót előttem”.
Sérült önbecsülésünk istápolója volt. „Igazgatók irodájában ácsorogsz hetenként,/ hónapokig egyazon kérelemmel, egyazon eredménnyel/ távozol, majd ismét visszatérsz,/ töprengsz, lám, itthon vagy végre,/ a csalódás neveden szólít./ Eszedbe jut, egy kötelező olvasmányban olvastad,/ ha kell ököllel is küzdj,/ s megpróbálod kiharcolni azt,/ ami csatározások nélkül is járna.”xix
Ahogy szülőfaluja a pusztulásban, úgy járt ő élen a munkában, úgy járt ő élen a tobzódásban. Mert kor-szerűtlen lenni: mondanivalója volt a kor-kórban, mely „alatt/ a rozsda/ az istent is lemarta volna”.
Csak arról tudott verset írni, ami nyomasztotta. És csak akkor, amikor írás nélkül nem lehet tovább lépni…
Nálánál hűségesebb, a szülőföldjéhez jobban ragaszkodó embert nem ismertem. Még gyerekkorában készült fényképén is, mind a tíz lábujjával, görcsösen kapaszkodik az anyaföldbe! Cs. Simon István mezítlábas gyerekkorának óriási élménye volt a harangozás. A terjáni kisharang kötelének rángatása közben úgy érezte, az a harangzúgás „ a mindenséget, az ábrándokon túli mérhetetlen kupolát is betölti”.
„Alig vártuk – mesélte kendőzetlen őszinteséggel –, hogy a falu legidősebb embere, az öreg Rice meghaljon, ugyanis messze lakott a temetőtől, hosszan harangozhattunk volna utolsó útjára”.xx
Cs. Simon István halálakor, temetésén nem szólhattak a harangok.
Cs. Simon István szülőfalujából csak egy elárvult temető, csak egy elárvult, harang nélküli harangláb maradt.
Irodalmunk szent helyét jelöli immár az a harangláb.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
