Ez a dátum minden csúrogi magyarban örökre megmaradt.
Hetven évvel ezelőtt ezen a napon hajtották ki puskával a szerb partizánok, vagy a magukat annak való lakosok a magyarokat az otthonaikból.
Reggel 9 óra.
Bejött hozzánk egy 15 éves szerb fiú, puskával a vállán, és rákiáltott édesanyámra, hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat, mert különben lelövöldöz minket.
Fotó: Ótos András
– Nem megyünk sehova, öljél meg, ha még nem volt elég – mondta édesanyám.
A testvéreim elkezdtek sírni: Anya gyerünk, anya gyerünk…
Talán abban a percben döbbent rá édesanyám, hogy nemcsak az ő élete forog kockán, hanem a miénk, a négy árváé is. A bátyám, aki 11 éves volt, befogta a lovakat, édesanyám és a 13 éves nővérem összepakolták a meleg ruhákat, élelmet és mindent, amit tudtak öt perc alatt, de öltöztetni már nem volt idő. Én akkor voltam egyéves, és a kis nővérem négyéves. Két sarok után lezavartak a kocsiról. A kocsit elhajtották, mi pedig ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül. Mínusz 20 fok hideg volt, és térdig érő hó. Azon a napon minden magyar ház üresen maradt. Mindenkit kiűztek otthonából. Mindenkit kollektív bűnösnek kiáltottak ki. Így lettem én egyévesen már háborús bűnös.
Délután az átfázott, megrémült magyarokat megindították a földeken keresztül a fagyos hóban.
Csak néhány kisbabás családot raktak fel a tehervagonokba.
Az emberek törték az utat a semmibe, nem tudták, hogy hova hajtják őket, talán még egy kis remény volt a szívükben, hogy majd visszatérhetnek otthonaikba.
Éjfél körül fáradtan, átfagyva, éhesen érkeztek meg Járekra, és ott leroskadtak a szalmával leterített szobába, ahova beterelték őket, nem nézve, hogy a családok együtt vannak-e.
Ugyan ez a sors várt a zsablyai magyarokra is egy héttel később.
Nagyon nehéz sors várt a kiűzött magyarokra. Kukoricát daráltak csutkástól, azt ették. Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak. Egy anyának a kisbabája már vért szopott az édesanyja melléből, mert nem volt teje, hisz nem kapott enni, majd meghalt az anya is és meghalt a baba is. Én is szoptam volna még, de nem volt mit. Nagyon megbetegedtem, egy pap, aki velünk volt bezárva, rám adta az utolsó kenetet, de a Jóisten úgy akarta, hogy életben maradjak. Talán ezért érzem azt, hogy valamit tennem kell édesapámért és a többi ártatlanul kivégzett magyarért.
Nyolc kegyetlen hónap után kiengedtek bennünket a koncentrációs táborból, egy papírral a kezünkben, hogy bárhova mehetünk, de otthonunkba, szülőfalunkba soha nem térhetünk vissza. Így váltak velünk együtt hontalanná, földönfutóvá a meggyötört, megalázott, csontig lesoványodott magyarok.
Ezekről a kegyetlen és szomorú történtekről édesanyám sokat mesélt. Bár mindig azt mondta – Meglátjátok, gyerekeim, egyszer még haza megyünk.
Sajnos ő már haza ment az örök „hazába”, testvéreimmel együtt.
Ezt a kegyetlen sorsot nem lehet elfelejteni, még 70 év után sem.
Ők mindig féltettek, hogy ne menjek Csúrogra, mert valami baj ér. Én azért mindig arra vártam, és bíztam benne, hogy egyszer csak rehabilitálják édesapámat és mindazokat, akiket ártatlanul kivégeztek, és lesz majd egy maradandó emléktábla, egy méltó emlékhely azon a helyen, ahol elföldelték áldozatainkat.
Végül megértem, hogy rehabilitálták az édesapámat és a családunkat. Kimondták, hogy nem voltunk háborús bűnösök. A végzésnek azonban már nem tudtam igazán örülni, csak sírni, mert már nem volt, akinek elmondhattam volna, hogy látjátok, nem volt hiábavaló a küzdelmem. Már nem volt édesanyám, nem voltak testvéreim, egyedül maradtam.
Azóta már lett egy emlékszobor is. Már nem kell faragni a kereszteket, amiket Légvári Sándor fáradhatatlanul faragott. Sajnos már Ő is fentről figyel ránk, hogy hányan vagyunk még, akinek fáj, ami velünk történt. És azt, hogy van-e bocsánatkérés és lesz-e megbocsájtás.
Az emberéletet már nem lehet visszaadni, de a kínzásokat, a megaláztatásokat, a fájdalmakat, a kifosztást nem lehet semmissé tenni, nem lehet és nem szabad elfelejteni.
Igaz, hogy 70 év után levették rólunk, Csúrog Zsablya és Mozsor magyar lakosairól a kollektív bűnösség terhét, de a vagyon-visszaszármaztatás és a bocsánatkérés még elmaradt.
Tudom, hogy minden csúrogi, zsablyai magyarnak, akiket kollektív bűnösnek kiáltottak ki, akiket kiűztek az otthonukból, az volt a vágyuk, hogy megérjék, hogy rehabilitálják az ártatlanul kivégzett hozzátartozóikat, hogy vegyék le róluk a kollektív bűnösség terhét.
Már nagyon kevesen vagyunk, akik ezt megértük. Túl sok idő múlt el azóta.
Hetven év kellett ahhoz, hogy szembesüljenek a múlttal? De valójában megtörtént-e? Igazából csak akkor mondhatjuk, ha elismerik a történteket és azok bekerülnek a történelemkönyvekbe.
Bízom benne, hogy egyszer ez is megtörténik.
