Egy évvel rá, hogy Rencsényi Hajnal Elvira közzétette Arcok a tömegsírból című kötetét, amelyben huszonhat 1944-es mártír sorstragédiáját tárta az olvasó elé, megjelent második kötete, újabb huszonkilenc egyéni, és egy kollektív történettel.
A jugoszláv partizánok, és miként az Ártatlanok igazsága kötetből kiderül, az 1942-es újvidéki vérengzés özvegyei által is végrehajtott megtorlás magyar áldozatainak emléket állító kötet címlapján látható síremlék szövege az 1944-ben eltűnt édesapákra utal. A kötet a szülőapák elveszítésétől is kíméletlenebb tragédiákról is tudósít: az 1944/45-ös öldöklésnek nők, családanyák, kamasz gyerekek, sőt, csecsemő áldozatai is voltak.
Jól szemléltetik a kötetbe gyűjtött élet- és haláltörténetek, hogy a gonosz nem válogatott áldozatai között, volt, hogy az apát vitték el a fia helyett, volt, hogy a fiút ölték meg az apa helyett. Halál járt azért, mert valaki nem adta kölcsön féltve őrzött motorkerékpárját a szomszédnak, életével fizetett, aki nincstelenként a magyar hatóságtól elfogadott csekélyke termőföldet, ami korábban szerb tulajdonban állt, vagy mert nem akarta megosztani kaszálóját az arra szemet vető szomszéddal, vallási ünnepeken népviseletbe öltözött… vagy egyszerűen rossz időben, rossz helyen volt, és bízott ártatlanságában.
Rencsényi Hajnal Elvira két könyvébe sorolt férfi áldozatok közül kevesen haladták meg negyvenedik életévüket, 55 özvegy és 131 árva maradt utánuk.
Az áldozatok közt van bíró meg rendőr, más tényfeltáró kötetekből is tudjuk, az ilyen tisztség életveszélyes volt a megtorlás tekintetében, hiszen a falu bírája vagy rendőre szálka lehetett bizonyára valaki szemében. Volt, aki besorozottként a magyar hadsereg oldalán harcolt, ez volt a „bűne”. De mi lehetett a mezítlábas parasztember, a kocsmáros segéd, a fuvaros, a foltozóvarga, a juhász, a szabómester, a kovács, a kéményseprő, a gimnazista égre kiáltó bűne, amiért szenvedéssel és halállal kellett lakolnia? Az adatközlők szorgos gazdaként, gondos családfőként, jó apaként emlékeznek a meggyilkoltakra, akik tisztességes körülményeket biztosítottak famíliájuknak, eljártak a templomba, de a kocsmát se kerülték el, ahol barátokkal kvaterkáztak, házi összejöveteleken elővették a hangszert és kieresztették a hangjukat, tréfálkoztak, és kerülték a politizálást.
A szerző egybevágóan három részre tagolta hosszabb-rövidebb történeteit. Az első részben a szorongás, rettegés, kétségbeesés, tanácstalanság, döbbenet, kiszolgáltatottság, reménytelenség és remény érzelmi viharát igyekszik megragadni a fogva tartás, kínzás, majd kivégzés realisztikusan szemléletes ábrázolásával. Ezt követően az áldozat korábbi életét idézi meg, kitér munkájára, családi körülményeire, életpályájára, magatartására, amit „A végzet napja” bekezdés zár le, ami az illető elhurcolásának körülményeit taglalja. Az elbeszélés tehát fordított időrendet követ, az első rész voltaképpen a történet vége, a középső az eleje, az utolsó pedig a kettőt elválasztó időszegmens. A történetek kíméletlenül tényszerű kódája pedig minden esetben egyetlen mondat, ami tudatja, az áldozatot milyen idős korában élte a kényszerű halál.
A vérbosszút azonos forgatókönyv alapján hajtották végre, így a kötet szerzője se sokat variálhatott a mártírok utolsó napjai, órái, percei megidézése során, kénytelen ismételni magát, ami viszont egyre mélyebbre sulykolja a történések tragédiáját, újra és újra fölszakítja ugyanazt a vérző sebet. Ugyanakkor a történetmondás során szépírói, fikciós betéteket is alkalmaz, mint például a következő helyen: „Eléjük tárul a Tisza, partjain a szomorúfűzfákkal. Mindannyian tudják, ez a végzet. Mihály emlékezetében önkéntelenül is föltolulnak a régi Tisza-parti élmények: fogócskázás, pecázás, csónakázás. Még a valamikor tábortűznél sütött szalonna illatát is érzi az orrában. Istenem, de szép is az élet! Miért kell meghalnia? Mit vétett, és kinek? Nincs ellensége, csak barátai, akik tisztelik, becsülik őt!” Ezek a mondatok Bicskei Mihály (1906–1944) adorjáni cipész történetében olvashatók, ami egy bekezdésében túlszárnyalja a történtek abszurditását. A folyóba lőtt férfinek a nádasban fönnakadt holtestét, a többi áldozat közül egyedüliként, egy halász találta meg fél év elteltével, s családja a foltozott cipőjéről ismerte föl. Aligha lehetett háborús nyerészkedő a foltozott lábbelit viselő cipész. Hasonlóan szépírói módszerrel dramatizált epizód szerepel az ómoravicai Koroknai Imre (1922–1944) történetében: „Még szerencse, hogy az asszony meg tudta látogatni, meleg ruhát, ételt hozni. No meg a kisfiát, akinek a macska megkarmolta a kis ujjacskáját. Imre megpuszilta a csöppnyi kezecskét, és csak ennyit mondott: ’Katonadolog, kisfiam, majd meggyógyul.’” Emberközelből látjuk az áldozatokat, akik közül egyről ugyan azt terjesztették, hogy belépett valamilyen pártba, de a többiek csupán családjukról szerettek volna gondoskodni, mégis tömegsírban, folyóvízben, elhagyott lövészárokban végezték, mint birka a kés alatt.
Rencsényi Hajnal Elvira két kötetébe rendezett félszáz mártír-életrajza csupán töredéke a Délvidéken elkövetett magyarirtás áldozatai sorstörténetének. Rajta kívül mások is tucatjával tárták föl a vérengzés áldozatainak kilétét. Mártírok, ártatlanok, áldozatok ők.
Az áldozatok közt – és itt egyáltalán nem Rencsényi és más szerzők köteteiben szereplőkre gondolok –, kétségkívül voltak olyanok, akik cselekedeteikkel, magatartásukkal kihívták maguk ellen a sorsot, az áldozatok fölötti gyászunkban ezzel a ténnyel is szembe kell néznünk.
Az Ártatlanok igazsága kötet kapcsán még két észrevételt szeretnék tenni. A címlap hátoldalán elhelyezett kolofonban (impresszumban) az olvasható, hogy „A visszaemlékezők képeit Csíkos Edvin gondozta.” Ez annyiban megtévesztő, hogy a könyvben az adatközlők, visszaemlékezők nincsenek nevesítve, fotó se szerepel róluk, így voltaképpen a kötet képanyagának gondozásáról lehet szó. A másik, hogy az egyik áldozat, Kálmán Imre neve alatt az szerepel, hogy „(Szentiván1, 1915 – Ókeresztúr, 1944)”, a szövegben meg az áll, hogy ugyanő „Ókeresztúron látta meg a napvilágot, szülei legnagyobb örömére.” Miként korábban jeleztem, az adatok pontosságára minden kiadvány esetében ügyelni kell, mert azokat más kutatók készpénznek vehetik, kritikátlanul viszonyulhatnak hozzájuk, és a téves adat akaratlanul is valótlanná tehet egy-egy állítást.
