2024. április 28., vasárnap

Az irreális elvárások pere

Dr. Várady Tibor: Sokan nem Szerbia és Horvátország vitáját, hanem szerb–horvát vitát láttak az eljárásban

Múlt héten derült ki, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) a Szerbia és Horvátország közötti háborús népirtásra vonatkozó kölcsönös vádakkal kapcsolatban február 3-án mondja ki az ítéletet. A nemzetközi jog szakértői szerint két forgatókönyv lehetséges: a bírák vagy elvetik mindkét keresetet, illetve egyik fél javára sem döntenek, vagy bizonyos konkrét bűncselekmények tekintetében Szerbiát és Horvátországot is bűnösnek nyilvánítják. Az 1991 és 1995 között, a délszláv háború idején elkövetett népirtásokra vonatkozó vádak miatt Horvátország 1999-ben nyújtotta be keresetét az akkori Jugoszlávia ellen, az ellenpert a szerb fél 2010-ben indította. A per tavaly márciusban kezdődött, a meghallgatások öt héten át zajlottak.

Nagy elvárások fogalmazódtak meg az eljárás kapcsán. Sokan arra számítanak, hogy végre egyértelműen kimondásra kerül, ez vagy az a fél, illetve nemzet a fő gonosz, a másik pedig minden szempontból feddhetetlen. A sajtónak nyilatkozva a szerb és a horvát vád képviselői is sikeresnek értékelték munkájukat, azaz úgy vélték, sikerült bebizonyítaniuk, hogy a másik fél népirtást követett el. A per során Horvátország legfőbb érve az volt, hogy Belgrád horvátokkal szembeni népirtási szándéka többször is megmutatkozott a szóban forgó időszakban. Szerbia Franjo Tuđman akkori horvát elnöknek a horvát katonai vezetőséggel megtartott brioni találkozójának átiratát mutatta be legfőbb bizonyítékként. Az átiratban a Vihar, népirtáshoz vezető hadművelet részletei olvashatók.

A téma kapcsán lapunknak elektronikus levél formájában dr. Várady Tibor akadémikus, nemzetközi jogász nyilatkozott, aki korábban Szerbia képviselője volt a Bosznia-Hercegovina által indított perben.

Bár még nem ismeretes az ICJ döntése, az eddigi tények ismeretében Ön milyen kimenetelre számít?

– A hágai döntés, amelyet egy héten belül közölnek a nyilvánossággal, nemcsak egy pernek, hanem egy persorozatnak lesz a záróeseménye. Nem sokan emlékeznek már rá, hogy az egyik perben Jugoszlávia (Szerbia és Montenegró) volt a felperes, és a NATO-államok az alperesek. Noam Chomsky nemrég emlékeztetett erre a perre, melyben az egyik vitatott kérdés a Szerbiai Rádió és Televízió belgrádi épületének bombázása – és 16 alkalmazott halála – volt. Chomsky felteszi a kérdést, hogy miben különbözött ez a Charlie Hebdo elleni terrortámadástól. Persze, ha tényleg emlékezünk, azt is tudnunk kell, hogy mennyire brutális volt az SZRTV propagandája (nehezen hasonlítható össze egy karikatúrával Mohammed prófétáról). Emlékszem, hogy amikor 1992 őszén részt vettem Milan Panić választási kampányában, kiderült, hogy az SZRTV még fizetett hirdetéseket sem hajlandó sugározni. Szinte a teljes műsor Panić-ellenes, és Milošević-párti volt. Még az időjárás-jelentés is. Elmondták például, hogy milyen idő várható Szerbiában, és hozzátették, azt is szívesen elmondanák, hogy milyen idő várható Likában és Krajinában „ahol szerb testvéreinket a horvát fasiszták irtják”, de „mivel Panić miniszterelnököt nem érdekli szerb testvéreink sorsa”, így sajnos nem mondhatják el, hogy milyen idő várható Horvátország szerblakta területein. Szóval nem a sajtószabadság jelképe volt az SZRTV. Viszont úgy védeni a sajtószabadságot, hogy lebombázzuk és megölünk 16 alkalmazottat? Sok minden történt. Mind a három perben (NATO, Bosznia-Hercegovina, Horvátország) én csak a joghatósággal foglalkozó fázisban vettem részt. Azt vitattam, hogy helyes-e, ha a kollektív felelősség csapásán haladunk, nem lenne-e helyesebb, ha azok az egyének kerülnének célkeresztbe, akik személyesen követtek el bűnöket. Azt hiszem, a Beneš-dekrétumok is azt mutatják, hogy elhibázott a kollektív bűnösség percepciója. A joghatósági fázisok eredménye az lett, hogy a NATO-perben a Hágai Bíróság elutasította a joghatóságot, Bosznia-Hercegovina és Horvátország esetében pedig – szoros vagy kevésbé szoros – többséggel elfogadta, de népirtásra korlátozta. Ezután következtek az érdemi fázisok, amelyekben már nem vettem részt. Bosznia-Hercegovina keresetét a Hágai Bíróság elutasította, azzal, hogy bűncselekmények, háborús bűnök történtek, de népirtást nem lehet Szerbia számlájára írni. A Hágai Törvényszék, mely a személyes felelősséggel foglalkozik, úgy értékelte, hogy Srebrenicában népirtás történt, és meg is állapította Krstić tábornok felelősségét, ám a Nemzetközi Bíróság úgy vélte, hogy ez nem azonosítható Szerbia felelősségével. Hogy mi lesz az ítélet a horvát perben? Ezt persze akkor tudjuk majd meg, ha közlik az ítéletet. Véleményem szerint az a legvalószínűbb, hogy a horvát keresetet és a szerb viszontkeresetet is elutasítják. A kilencvenes évek elején minden kétséget kizáróan súlyos bűncselekmények történtek Horvátországban is. Tény azonban az is, hogy a Hágai Törvényszék, amely a boszniai eseményekkel kapcsolatban vádat emelt népirtásért is (és Krstić tábornokot el is ítélte) a horvátországi eseményekkel kapcsolatban, nemcsak, hogy egyetlen személyt sem ítélt el, de nem is vádolt senkit népirtással. Ezt a borzalmasan magas mércét nem érték el az elkövetett háborús bűnök. Így egészen valószínűtlen, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság elmarasztalná akár Szerbiát, akár Horvátországot, mert csak népirtás ügyében van joghatósága.

Mi jellemezte az eljárást?

– Az, hogy államok és nem személyek kerültek célkeresztbe, egy sajátos hangulatkörnyezetet eredményezett. Ebben a hangulatkörnyezetben nemzeti szimbólumok kerültek előtérbe. Nagyon sokan nem Szerbia és Horvátország vitáját, hanem szerb–horvát vitát láttak benne, elfeledve, hogy az ítélet nem nemzetekre, hanem államokra és azok állampolgáraira vonatkozik. Ha mondjuk, elmarasztalnák Szerbiát, és kártérítésre ítélnék, ezt ugyanúgy fizetnék a vajdasági magyarok, mint Szerbia szerb polgárai. Ha pedig netán Horvátországot marasztalná el az ítélet, a kártérítés ugyanúgy terhelné a horvátországi szerb polgárokat, mint a horvátokat. Ez a tény azonban látókörön kívül maradt. Azt hiszem, a köztudat nagy részében irreális elvárások kötődtek a perhez. Nagyon sokan azt várták, hogy végre kiderüljön, hogy vajon a két nemzet közül melyik a hős, illetve az áldozat, és melyik a gonosztevő. Ilyesmi nem derül ki, és remélem, az ítélet nem is ad majd támaszt ilyen elvárásoknak. Léteztek és léteznek szerb gonosztevők, mint ahogyan horvátok, magyarok, bosnyákok, szlovákok, románok, németek, franciák, amerikaiak is. És minden nemzetnek vannak hősei is. Konkrét emberekben kellene gondolkodni.

Értékelése szerint milyen úton jár a volt Jugoszlávia területén zajló fegyveres összecsapásokban részt vevő nemzetek, illetve országok közötti megbékélés? Érezni-e továbbra is történteket az országok közötti kapcsolatokon?

– Ha az ítélet a horvát keresetet és a szerb viszontkeresetet egyaránt elutasítaná, annak szerintem elsősorban józanító hatása lenne. Segíthetne abban, hogy ne csak nemzeti szimbólumokat, hanem a valóságot is lássuk. Persze, ha mindkét keresetet elutasítják, abból nem lenne szabad egy olyan következtetés irányába indulni, hogy nem is történt semmi elítélendő. Nagyon sok elítélendő történt, ha nem is érte el a népirtás szintjét. Az egyéni felelősségről nem szabad megfeledkezni. Viszont ha szimbólumoktól konkrét emberek irányába fordulunk, lehetségessé válik az is, hogy egymásban szomszédokat lássunk.