A hétvégén nyílt meg Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban Dormán László fotóművész Rejtőzködő vajdasági tájképek c. kiállítása, amely az újvidéki Vajdasági Múzeum felkérésére állt össze. A kiállításon bemutatott fekete-fehér fotók a 60-as, 70-es évek bácskai tanyavilágába, a sáros földes utakkal behálózott falvaiba kalauzolja a látogatót, köztük olyan helyekre, mint Brazília, Kavilló, Kispest vagy az 1970-es árvíz utáni Tisza-vidék. Dormán László képei még fotóriporteri munkája során születtek, az itt bemutatott legrégebbi képe fél évszázadon át porosodott a fiókban.
– Annak idején, amikor még a lapoknak dolgoztam, nem volt laboránsom. Megjöttünk terepről, be a sötétkamrába, előhívtam a filmet, utána megcsináltam a képeket, addig az újságíró megírta a riportot. A főszerkesztő általában már a haját tépte, mert lapzárta régen elmúlt, és akkor hoztam a képeket. A legtöbb filmre azóta rá sem néztem, s közben fél évszázad telt el. A lapoknak fényképeztem, amit kellett, de mindig kicsit félrenéztem, és ezek a fotók születtek. A Vajdasági Múzeum igazgatónőjével, Ózer Ágnessel úgy szólt a megállapodásunk, hogy tájképek legyenek. Így kerestem elő ezeket a régi-régi filmeket. Ezeket a fotókat azonban már nem sötétkamrában, hanem számítógépen szkennelve zongoráztam végig. Néhány kikötésem volt, a többit Aleksandra Stefanovra, a múzeum művészettörténészére, a kiállítás kurátorára bíztam, s az ő javaslatai alapján állt össze a tárlat – nyilatkozta a fotóművész, aki elárulta, hogy a sötétkamrás korszakra ma is nosztalgiával tekint:
– Az egészen más volt. Az ember órákat, napokat tölthetett odabent a képei között, nem volt ekkora rohanás. Néha rádió szólt a háttérben, vagy az sem. A digitális fotózást csak tanulom, a Photoshopot nem tudom, talán nem is nekem valók már ezek. Annak idején viszont felnéztem az égre vagy arra, amit fotózni akartam, s tudtam, mennyit fogok exponálni, a fénymérőt csak azért vettem elő, hogy tudjam, jót mutat-e. Sokszor nem mutatott jót, mert a legnagyobb fényt mérte, de nem mindig a legnagyobb fényre kell fényképezni, különösen fekete-fehérben.
A kiállítás megnyitóján Bicskei Zoltán és Aleksandra Stefanov méltatta Dormán László munkásságát és a kiállított képeket.
– Hogy miért ilyen különlegesek ezek a fotók a maguk egyszerűségében? Ezt leginkább a fotós magatartásával tudnám magyarázni. Dormánt amúgy is úgy ismerik legjobban, mint dzsesszfotóst. Ő azon ritka fotósok közé tartozott, akinek mindenki megengedte, hogy a pódiumon mászkáljon. Bebújt a zongora alá, a nagybőgős elé feküdt, és onnan fotózott, de ezt a zenészek legtöbbször észre sem vették. Mert azonosult a témával. Azt a zeneiséget tisztelve mozgott és létezett, s ez a képein is átsütött, ahogy ezeken a képein is átsüt – mondta Bicskei.
A kiállítás február közepéig tekinthető meg.
