Boyhood, 2014. Írta és rendezte: Richard Linklater. Fényképezte: Lee Daniel és Shane Kelly. Vágó: Sandra Adair. Zene: Timothy Borgas és Rodrigo Campos. A főbb szerepekben: Ellar Coltrane, Patricia Arquette, Ethan Hawke, Lorelei Linkater.
Az időbeli művészetek kedvelőit mindig izgatta a valóság lehető legtökéletesebb leképzése. Mi játszódik le egy részeg dublini fejében valós időben a bordélyházba látogatva, és hogyan lehet e tudatfolyamot leírni? Hogyan működik az emlékezés tizennyolc kötetnyi regénye? Hogyan telik az idő egy mindentől elzárt tüdőszanatóriumban? Hogyan lehetséges egy több száz éven átívelő történelmi film vágás nélkül, és hogyan lehet elmesélni az eltévedt tavalyi emlékeket egy luxusszállodában?
Elbeszélni egy fiú életét hétéves korától tizenkilenc éves koráig, végig ugyanazt a főszereplőt használva, magát a forgatást ugyanannyi évig művelve, mint amennyit a végtermék felölel – erről szól Richard Linklater Sráckor című filmje.
Meg persze az időről, mint a fenn felsorolt klasszikusok mindegyike.
Sztori a szó klasszikus értelmében nincs. Mason (Ellar Coltrane) szülei elválnak, anyja (Patricia Arquette) újra férjhez megy, a házassága megromlik, majd jön az új pasi, és így tovább. Apja (Ethan Hawke) úgyszintén újraházasodik. Születnek új testvérek, karrierek épülnek és dőlnek össze. Néhányszor elköltöznek, megtörténnek az első szerelmek, az első szexuális élmények, gondok és sikerek a suliban – az emberi kapcsolatok végtelen palettáján.
Az idő múlását csak Mason és húgának felnövése, a szereplők öregedése jelzi, na meg a millió popkulturális idézet, amelyek betájolják a pillanatot, amelyben épp tartózkodunk. Harry Potter-kosztümök, Britney Spears-dalok, iPhone-ok, számítógépes programok helyeznek el bennünket történelmileg, meg persze a napi politika eseményei: Obama indulása a választásokon, a 9/11-es terrortámadás. Coltrain pedig csak nő, együtt a filmmel, szó szerint a szemünk előtt válik elsős iskolásból érett nagylegénnyé. Az elv, amely a film forgatását irányította, izgalmas és újszerű: évi egy hét forgatással, elképesztően pontos és kitartó munkával hozták létre alkotói ezt a majd’ háromórás történetet, amely egy amerikai átlagfiú átlagéletét mutatja be.
Mi lehet tehát a baj ezzel a kritikusok által kivételesen mély főhajtással üdvözölt filmmel?
Proust egy egész korszakot fényképez le monumentális regényfolyamában, Joyce a végletekig mászik bele főhősei agyába, Szokurov egész Oroszország-metaforát épít ki az Orosz bárka egyetlen snittjében, Resnais az emlékezés lehetetlenségét írja le a Tavaly Marienbadban című dolgozatban.
Linklater azonban se nem Proust, se nem Joyce, se nem Szokurov, de legkevésbé Alain Resnais. A Sráckor pontosan ennyi, amennyit fentebb leírtunk róla. Linklater nem akarja elkapni a kort, nem akar beszélni a különleges emberi sorsokról, és építkezése sem hoz semmi újat a filmkészítésben. Célja egy átlagélet pontos leírása, kísérlete elsősorban formai. A Sráckort egyedül alapötlete működteti, és más izgalmas dolog nem is akad benne. A kameramunka pontos és átlagos, a játék úgyszintén. (Persze, van abban valami tiszteletreméltó és győzelemszagú, hogy tizenkét éven át ugyanazt a szerepet játssza az ember, ám ez a szerep az átlagapáé, az átlaganyáé, az átlagfiúé, amiben talán csak Patricia Arquette talált valami egyedit és egyénit, a Filmakadémia pedig ezért busásan megjutalmazta.)
Egyfelől tehát kivételes teljesítmény a Sráckor, másfelől pedig – ha fél év alatt forgatták volna le, csak egy volna a Sundence Festival által olyannyira kedvelt tucattörténetek között, amelyeket szép tájakon jó kameramunkával vettek fel, kellemesen eljátszottak, de az emlékeinkben nem maradnak meg tovább néhány napnál. Annál is inkább, mert az akarva-akaratlanul ezzel a filmmel párhuzamba helyezett Birdmannek sikerül minden, ami Linklater mozijának nem.
Mint tudjuk, a Filmakadémia elsősorban nem a formai újításokat kedveli, hanem a csendes állóvizet és a nagyon nyilvánvaló ötleteket. A Sráckornak épp ez a csendes semmitmondása jelentette a veszélyt, hogy esetleg ide kerül a legjobb filmnek járó Oscar. Az Akadémia másképp döntött, és mi csak bólogatni tudunk erre.
