Tapasztalatból állítom, sokan nem tudják, hogy mi fán terem az oboa. Aki hallott róla, annak is csak homályos elképzelései vannak róla: valami hangszerféle, amit nehéz felismerni, mert ritkán látható, meg hogy a kezelője ott ül valahol a zenekar közepe táján. Szólóhangszerként szinte soha nem látni, hallani – erre mifelénk legalábbis. A szabadkai városházán szombaton (február 28-án) megtartott hangverseny előadói ezen a szomorúnak mondható állapoton igyekeztek javítani.
Jókor érkeztek (Belgrádból és Újvidékről) a művésznők, mert a zene kedvelői már alaposan ki voltak éhezve egy kis jó muzsikára. Ebben az évben két teljes hónap múlt el egyetlen komolyzenei rendezvény nélkül! Decemberben még minden napra jutott legalább egy hangverseny, azóta – leszámítva a zeneiskolások sikeres kamaraestjét – teljes csönd állott be. Ezt a csendet törte meg a hónap utolsó napján Sanja Romić (oboa) és Nataša Srdić Jahn (zongora). Mindketten fiatalok, és az életrajzuk alapján mindketten alapos – hazai és külföldi – zenei nevelésben részesültek, ami meg is látszott játékukon. A következő műveket adták elő: Massenet: Meditáció, Schumann: Adagio és Allegro, Ravel: Pavane egy infánsnő halálára, Bartók: Román táncok, és Grgin: Szonáta oboára és zongorára. Ezek közül csak az utóbbi íródott eredetileg is oboára, a többi kompozíció átirat, méghozzá jó átirat. Valamennyi sikerszámnak mondható, eredeti formában, vagy más hangszerelésben gyakran halljuk őket. Fülbemászó műveket adtak elő a művésznők, ami már magában véve is elegendő lett volna a sikerhez, de szinte tökéletes játékuk valósággal lenyűgözte a hallgatóságot. Minden dinamika, minden apró gyorsítás vagy lassítás a helyén volt, s a két művész teljesen egymásba olvadva muzsikált. Az oboa szárnyaló hangja betöltötte a termet, átjárta a szíveket. És ami egyáltalán nem mellékes: a két csinos hölgy mindezt bájos mosolyok kíséretében tette. (Hol van az megírva, hogy a komolyzenét csak komor ábrázattal szabad előadni?) A műsor végén a szűnni nem akaró tapsot a művészek Piazzolla Oblivion című szerzeményének előadásával köszönték meg. Boldog lehet az a zenekar – jelen esetben a Belgrádi Filharmónia – amelynek ilyen oboistája van!
Erről jut eszembe a Szabadkai Filharmónia, amelynek hosszú évek óta nincsen saját oboistája. De hát honnan is lenne, amikor a helybéli zeneiskolában nincs állandó oboatanár, aminek következtében nincsenek oboát tanuló növendékek, mert a gyerekek ezt a hangszert hírből sem ismerik, nincs aki bemutassa nekik. Nem azt állítom, hogy ebből a lassan 150 éves intézményből sohase kerültek ki oboisták, de azok vagy mással keresik/keresték a kenyerüket, vagy pedig elkerültek Szabadkáról, hiszen itt nem tudnának megélni a hangszerükből.
És a fentebb ecsetelt áldatlan állapot alátámasztásául említést kell tennem a másnap ugyanazon a helyszínen megtartott rendezvényről is. Ekkor tartották ugyanis a Femus záróestjét. Hogy mi az a Femus? Egy nemzetközi zenei fesztivál, amelyen ifjú fafúvósok mérik össze tudásukat. Fiatal fuvolisták, klarinétosok és szaxofonosok mérettették meg művészetüket – az idén immár ötödik alkalommal – egy nemzetközi zsűri előtt. Tehát komoly versenyről van szó, amelyre ez alkalommal száznegyvenen jelentkeztek. De észre tetszettek venni? A fafúvósok között egyetlen oboista meg fagottos sem volt! Nem is úgy hirdették meg a versenyt. Tehát nyilván másutt is nehézségek vannak e két hangszer tanulóinak képzése körül. Vigasz ez a szabadkaiaknak? Sovány vigasz.
Ezen a vasárnapi koncerten az aznap zárult verseny első helyezettjei léptek fel, a végén kiválasztották közülük a legkiválóbbat, s elismerésben részesítették a legjobbnak tartott tanárokat és korrepetitorokat is. Sok szép produkciót hallottunk. Ismét beigazolódott, hogy ha egy tehetséges gyerek jó kezekbe kerül, akkor ott nagy dolgok születhetnek.
Végezetül nem szabad megfeledkeznünk a Femus és a szombat esti hangverseny szervezőiről, az Electe lelkes tagjairól, akik – és ezt többen is kiemelték – ezúttal is kiváló munkát végeztek.
