2024. május 2., csütörtök

Évtizedek a zenekultúra népszerűsítésének szolgálatában

Vitkayné Kovács Vera: Mindenkinek van hallása, csak fejleszteni kell!

Vitkayné Kovács Vera magisztert március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki a magyar állam. Az operadívát nem kell senkinek sem külön bemutatni, évtizedeket töltött el az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadán, zenepedagógus, az Újvidéki Rádió komolyzenei műsorát is 11 évig vezette. A kitüntetést a művésznő a budapesti Várkert Bazárban vette át, Lázár Jánostól, a miniszterelnökséget vezető minisztertől. Az elismerést összesen 38-an vették át. A művésznővel a kitüntetés apropóján beszélgettünk el szerteágazó zenei karrierjéről, a komolyzene jelenlegi helyzetéről.

Egy igen magas rangú állami kitüntetésről van szó, viszont nem ez az első rangos elismerés – legyen szó államiról vagy szakmairól –, amelyet átvett. Ennyi díj után nem válik kicsit megszokottá az egész ünnepi ceremónia, az egész folyamat?

– Nem, hiszen minden kitüntetésnek más a tartalma, értéke. A lovagkereszt több évtizedes zenei pályám értékelése, elismerése munkásságomnak, amelynek mindig komoly mozgatórugója volt a magyar kultúra, zenekultúra terjesztése is.

Boldog és meghatódott voltam a ceremónián, hiszen ez a kitüntetés számomra többet jelent, mint amekkora köszönetet nyilvánítani tudok.

Mindenféleképp köszönettel tartozom családomnak is, hiszen a megfelelő támogatás nélkül az ember elveszítheti a motivációt, elcsüggedhet.

Ugyanakkor, az ember ilyenkor felteszi a kérdést: Vajon megtettem minden tőlem telhetőt? Én úgy érzem, hogy igyekeztem mindent megtenni a zenekultúra népszerűsítése érdekében. A színházi fellépések mellett tanítottam is, kisgyermekeket, kamaszokat, felnőtteket. Gyárakban is megfordultunk különböző programokkal, nótákat énekeltem, rádióműsort szerkesztettem.

 Beszélt a magyar kultúra terjesztéséről is. Ez az ön esetében miben merült ki?

– Sokat énekeltem magyarul is. Általában mindig igyekeztem úgy rendezni a dolgokat, hogy a programomban legyen egy-két magyar szerzőtől is mű, legyen az például Bartók Béla vagy Liszt Ferenc. Mint ismeretes, magyar nótákkal is rendszeresen szerepeltem. Nem csak magyar ajkú közönség előtt. Belgrádban Strauss Denevérjének Rosalinda áriáját mindig magyarul énekeltem. Igyekeztem mindig kihasználni az alkalmat arra, hogy a művészeten keresztül adjak hangot nemzeti hovatartozásomnak, amelyet mindig büszkén vállaltam. Mindig igyekeztem bemutatni a magyar zenekultúrát, legyen szó operáról, operettről, nótáról, népdalról. Titónak is magyarul énekeltem például. Nemcsak errefelé, Párizsban is megtettem ezt. Budapesten pedig szerb nyelven is adtam elő, hogy az ottani közönség megismerkedjen az itteni zenei hagyatékkal. Úgy vélem, hogy a zenében nem léteznek határok, művészetről van szó, amely össze kell hogy kösse az embereket. Persze, ez nem volt mindig zökkenőmentes, hiszen kisebbségiként sok esetben kétszer olyan keményen kellett harcolnom az igazamért vagy egy szerepért, mint másnak. Arra is volt példa, hogy füttykoncert mellett énekeltem a magyar nótákat. Viszont, ugyanezt választanám, minden nehézség és áldozathozatal ellenére is.

 Amikor a néző elmegy az operába, akkor gyakorlatilag a kész terméket látja. A csodálatos kosztümök, fények és zene világát, amelynek kihangsúlyozott harmóniája mögött kemény munka rejlik. Meddig tart egy előadást színpadra vinni?

– Egy nagy szerepet legalább hat hónapig kell tanulni, csiszolni. Viszont ahhoz, hogy minden jól menjen, meg kell tanulni a partnerek részeit is, a zongorakíséretet, a zenekari kísérőzenét. Nem foglalkozhatok csak a saját szerepemmel, hiszen egyszerre több szereplő is aktív a színpadon, arról nem is beszélve, hogy a hátam mögött egy hetventagú kórus, előttem pedig egy nyolcvantagú zenekar is szerves részét képezi az előadásnak. A saját részeim mindig gyorsan megtanultam, viszont csak akkor fog működni az előadás, hogyha szinte mindent a „torkába rak” az ember. Fontos az, hogy a lényünkbe legyen az egész előadás. Mindez individuális zenei próbákkal kezdődik, utána a korrepetitorral ülünk össze. Ezek után következnek a rendezői próbák, végül pedig társul a zenekar is.

Továbbá, a közönségnek nem elég egyszer megnéznie egy operát, hogy teljesen megértse, hogy felfigyeljen minden apró részletre. Lehet, hogy először leginkább a díszlet és a kosztümök kötik le a néző figyelmét, a következő alkalommal pedig éppen a történet vagy a zene, vagy az áriák azok, amelyek mélyebb nyomot hagynak benne. Többször kell ellátogatni az operába ahhoz, hogy egy előadás teljesen összeálljon a néző előtt, hogy az teljesen be tudja fogadni azt, annak teljes művészi kínálatával együtt.

 Említette előzőleg, hogy gyárakban és más „szokatlan” helyeken is megfordultak a zenekultúra, a művészet népszerűsítése érdekében. Mi a véleménye az opera, illetve az egyetem komolyzene-helyzetéről Szerbiában?

– Elég gyenge lábakon áll a komolyzene intézménye az országban. Nagyon elhatalmasodott a schund-zene, vagyis az olyan irányzatok, amelyek eléggé megkérőjelezhető művészi értékekkel bírnak. Az ilyen formák pedig csak akkor nyernek igazán teret, ha nem ápoljuk kellőképpen a kultúrát. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy régebben sokkal jobban kívánták az emberek az igényes zenét, mostanában sokkal könnyebben érvényesülnek olyan irányzatok, amelyek engem leginkább egy konstans dübörgésre emlékeztetnek, amelyek a fiataloknak még túlordibálni is lehetetlen a szórakozóhelyeken, arról nem is beszélve, hogy ez a hatalmas hangerő még káros is lehet az egészségre.

Sajnos ma igen alacsony nívón van a zenei kultúra, és az állam is igen mostohán kezeli a művelődést. Mi fiatalkorunkban folyamatosan szervezkedtünk, falvakban léptünk fel, gyárakba látogattunk el. Az emberek mindig szívesen fogadtak bennünket és a zenét, hiszen a muzsikaszót mindenki szereti. Volt egy alkalom, amikor első elemistáknak énekeltem, akik annyira meghatódtak, hogy könnyekre fakadtak.

Az igényesebb zene népszerűsítése érdekében sokat tehetne a rádió és a tévé is. Mikor az Újvidéki Rádió komolyzenei műsorát szerkesztettem, naponta többször is sugároztunk komolyzenét. Ma azonban mindössze egy órát szentelnek a közszolgálati adók is a komolyabb zenei formákra. Így pedig nem is ismerkedhetnek meg az emberek ezekkel az irányzatokkal, hanem azokat a megkérdőjelezhető produkciókat fogyasztják, amelyek vajmi kevés művészeti értékűek.

 Művészként mit tart a legfontosabbnak?

– Célom volt, hogy mindig megérezze azt a hallgató, hogy mit sugall, hogy milyen érzés közvetítésére törekszik az adott darab és rajta keresztül az előadó. Volt már arra is példa, hogy órákkal az előadás után is ,,maguk alatt voltak” az ismerőseim, akik előzőleg a nézőtéren ültek. Először azt gondoltam, hogy nem tetszett nekik a produkció, végül pedig kiderült, hogy még mindig a Pillangókisasszonyban elkövetett harakirim miatt ülnek olyan szótlanul. Ehhez szív és lélek kell, hiszen a hitelességet a közönség is azonnal megérzi. Ez rengeteg munkát, odafigyelést és időt igényel. Sajnos ma sok az énekes, viszont igen kevés a valóban muzikális előadó.

Ahhoz, hogy az ember tehetséges legyen, nem csak a zenében, bármiben szükség van az isteni adottságra. Aki pedig ezt nem viszi véghez, nem használja ki, rosszul jár, még akkor is, hogy ha a tehetsége kiaknázása sem egy rögtelen út. Velem is előfordult, hogy komoly árat kellett fizetnem. Egy rossz pedagógus tönkretette a hangom, kitettek a zeneiskolából. Akkor két év alatt tönkrement minden körülöttem, romba dőltek az álmaim. Akkor nagy munka volt visszatérni az előtte megütött szintre, sőt azon túllépni.

A nóták és a népdalok világa több operaénekes számára is vonzó, legalábbis, többen képviseltetik magukat e téren is? A művészi érték vagy inkább a népi és nemzeti-zenei hagyomány iránti tisztelet miatt „fakadnak dalra” az operaénekesek?

– A nótákat is imádom, és pont ugyanolyan komolysággal vetem bele magam a munkába itt is, mint az opera terén. Ezeket a darabokat is el kell készíteni, ki kell gyakorolni, elemezni ahhoz, hogy színvonalas produkció legyen belőle. A magyar nótát, mint az operát vagy a többi zenei formát, az embernek a magáévá kell tenni, át kell szellemülnie a művésznek ahhoz, hogy tényleg hiteles előadást adjon.

Egyébként az előbb említett „schund” a magyar nóta és a népdalok világába is belopta magát. Az új-komponált népdalokra gondolok, amelyek a népzenei témák imitációjára építenek. Ehhez hasonló törekvéseket láthatunk Szerbiában is. Azt viszont el kell mondani, hogy mindig az érték az, amely megmarad.

 A nóták világában az sem idegen, hogy az énekes vagy éppen a muzsikus abszolút hallással rendelkezik, kiváló muzsikus, zenei képzése viszont nincs, viccesen szólva, a kottát is hírből ismeri. Véleménye szerint ez hogyan hangolható össze a zenével, ha figyelembe vesszük, hogy ez a művészet tudománnyá nőtte ki magát.

– Abszolút hallással születni ajándék. Dicséretes, ha valaki így megtanult muzsikálni, sokan ugye utána képzik is magukat. Ezek az emberek a természettől kapták meg azt, amiért a legtöbben keményen dolgoznak. Boldog emberek ők. Nekem nem adatott meg ez a szerencse, habár az évek alatt sikerült fejleszteni a hallásomat, és mondhatni mára már rutinszerűen meghallom én is azokat a hangtávolságokat, pici eltéréseket, amelyeket a karrierem elején annyira nem.

Ezt a Jákó Vera emlékversenyen tapasztaltam meg igazán, ahol 58 profi énekes és több mint kétszáz amatőr lépett fel. A zenekarral nem találkoztam, még a fellépés előtti főpróbán sem, amitől felidegesedtem, elbizonytalanodtam. Tehát, próba nélkül vártam az öltözőben, már azon gondolkodtam, hogy lemondom az egészet. Viszont a végén úgy gondoltam, hogy mégis megcsinálom, ha kell, zenekar nélkül is! Mérgesen léptem a színpadra, amint énekelni kezdtem a zenekar rögtön kísért. A fellépés olyan jól sikerült, hogy megkaptam az aranykoszorút a verseny végén.

Zenei karrierre alatt, mondhatni, minden generációt képzett. Hol élvezte leginkább az oktatást?

– A zeneóvodában mindig is szerettem megtalálni azt a hangtartományt, amelyben a gyermek otthonosan mozog, hogy aztán együtt énekeljek vele. Vallom, hogy mindenkinek van hallása, csak fejlesztenie kell. Az alapfokú zeneiskolában az oktatás nevelő és ismeretterjesztő jellegét szerettem igazán, hiszen nemcsak a szolfézsól volt szó az óráimon – amelyet egyébként tanítottam –, hanem zenéről, a hangszerekről is beszélgettünk. A művészeti akadémián már komoly munka folyt, hiszen a képzéssel kenyeret adtam a diákjaim kezébe. Itt mellébeszélésnek nem volt helye, mindig komolyan vettem az tananyagot. Ez végül ki is fizetődött, hiszen diákjaim sikeres karriert futottak be.

A zeneközépben élveztem legkevésbé a munkát, lévén hogy maguk a fiatalok itt a legtétlenebbek, sok esetben ők sem döntötték még el, hogy milyen irányba is szeretnének haladni a jövőben, ez pedig nehézségeket is okozott.