A fogászati röntgenkészülékekkel készítjük a fogak felvételeit. Ezek egytankos rendszerűek, ami azt jelenti, hogy a röntgencső és a transzformátor közös fémtartályban, búrában van, amit szigetelőolaj tölt ki. A röntgenkészülék fő része a röntgencső, a transzformátor, mindemellett a tubus, diafragma, alumíniumszűrő és az időkapcsoló óra.
A röntgencső egy izzó katódú elektroncső, vagyis ún. Collidge-cső, mely egy légritkított üvegballon, ahova be van ágyazva a fehérizzásig hevített volfrámcső (2500 °C), ami a katód, és belőle hatolnak ki a katódsugarak, vagyis az elektronok, melyek a ferde végű anódba ütköznek bele, ahol a röntgensugarak keletkeznek, és a tér minden irányába terjednek. Az elektronoknak csupán a néhány tizedrésze alakul át röntgensugarakká, a többi hővé változik. Emiatt a lefékeződés helye is a nagy hőellenállású volfrámból készül. A nagy hőtermelődés miatt fontos a gép óvatos használata és a szünetek bevezetése, hogy nehogy túlhevüljön az anód, és az is katódként kezdjen működni. Tehát a röntgenkészülékek terhelhetőségének nagyságát a hőtermelődés határozza meg. Ha az nagy, akkor szükséges a gyakori szünet, a hűtés miatt, és fontos a két eljárás közt is áramtalanítani a gépet. Ha ezekre nem figyelünk, a cső túlterhelődhet, tönkremehet, kiolvadhatnak az elektródok. A régi gépekben így is néha kimaródások, egyenletlenségek keletkezhetnek az anódon, a fókuszon, ami a film minőségének a kárára válik.
A fókusz az anódtányéron van, ahonnan a röntgensugarak kiindulnak. Ez általában vonalfókusz, és kis területet jelent. A transzformátor a nagy feszültségű váltóáramot egyenirányítja, de mivel csak abban a pólusban működhet, mikor az anód pozitív, így a váltóáram pólusainak fele használódik ki. Ezek a félhullámú röntgenkészülékek, teljesítményük kisebb, de elegendő a fogak felvételére. Az erősebb teljesítmény végett kifejlesztették a teljes hullámú gépeket, amelyeknél a váltóáram mindkét pólusát egyenirányítják a ventilcsövek, a transzformátor mellett, ahol az külön helyezkedik el.
A tubussal állítjuk be a sugárirányt. A burához csavarral rögzül, vagy el nem távolítható. Műanyagból készül. Benne van az ólomból készült diafragma, mely keskenyíti a fókuszból induló primer sugarat. Közepén kerek nyílás van. A fókuszból induló sugárköteg – az, hogy mekkora felületet sugaraz be – függ a tubus diafragma-nyílásszögétől és a fókuszfilmtávolságtól. A megfelelő nyílásszöget a felvételek típusa szerint határozzuk meg, de fontos, hogy a szükségesnél ne legyen nagyobb. A tubusban van még alumíniumszűrő is, amely a lágy sugarakat nyeli el.
Az időkapcsoló óra az expozíciós idő beállítására szolgál. Vele gombnyomással bekapcsoljuk a fűtő és a nagy feszültségű áramköröket. Tized- és századmásodperceket mér. Manapság már automatikusak is léteznek.
A fogászatban használatos röntgenkészülékeket teljesítményük alapján csoportosítjuk, léteznek kisebb teljesítményűek (45–55 kV feszültséggel és 5–7 mA csőárammal), melyekkel csak egyes intraorális, szájon belüli kis fogfelvételek készíthetők, és nagyobb teljesítményűek (60–70 kV és 8–12 mA), melyekkel már nagyobb, extraorális, szájon kívüli koponyafelvételek is készíthetők. A készülékekben általában nem állíthatók a kV- és a mA-értékek.
A kivitelezés alapján léteznek padlózaton elhelyezkedő, gördíthető berendezések, padlóra rögzített, állványos típusok, falra felszerelt, karos változatok, és a fogorvosi egységkészülékre, Unitra felszerelt típusok is. A röntgenkészülék sugárvédett, érintésbiztos és földelt.
A röntgenfilm alapanyaga valamikor a cellulóz volt, manapság pedig műanyag, polisztirol, poliészter, amelynek mindkét oldala be van vonva a zöldessárga fényre érzékeny emulzióval, zselatinba ágyazott ezüst-bromid szemcsékkel. A brómezüst fényre és röntgensugarakra is érzékeny, és ez a valamikori fekete-fehér filmek alapanyaga. Ezeket a filmeket olyan csomagolásban használják, ami a fénytől elzárja őket, de a röntgensugarakól nem: speciális papírtasakba csomagolják, majd papírdobozokba rakják őket. Jól láthatóan kell rajtuk megjelölni az oldalt, a film nevét, a lejárati időt. A filmeket száraz, hűvös helyen tárolják, ólomdobozban, a készülék közelében, hogy megóvják őket a szórt sugárzástól.
A fogakról és állcsontokról szájon belül, vagyis intraorálisan, és szájon kívül, vagyis extraorálisan elhelyezett hordozókra rögzítik a felvételt.
Az intraorális felvételek lehetnek periapikálisak, amikor a fogat és a gyökércsúcs körüli csontállományt vizsgáljuk, és a filmek nagysága 3x4 cm, gyermekeknél pedig 2,7x3,5 cm. A másik típus az interproximális, ezek a koronafényképek, amikor a fogak közötti részt, fogágybetegséget vagy fogszuvasodást elemzik. Ilyenkor általában szárnyasfilmeket használnak, melyeknek középvonalán papírnyelvecske van, melyre ráharap a beteg. Nagyságuk szintén 3x4 cm. E két típusnál a filmet a fogakra, belül helyezik el. A harmadik fajta intraorális felvétel a ráharapásos, ezek az okkluzális fényképek, melyek méretesebbek, 3,8x5,1 cm-esek vagy nagyobbak. A beteg ráharapással rögzíti, és a sugarak felülről vagy alulról jönnek. Így megláthatjuk a betört gyökérdarabokat, az impaktált vagy szám feletti fogakat, a nyálkövet vagy daganatokat.
Az extraorális felvételeknél a szájon kívül, ólomkazettában helyezik el a filmet, melynek nagysága különböző, 9x12 cm, 13x18 cm és 18x24 cm. Itt nagyobb a sugárdózis, de erősítőfóliával tizedére vagy huszadára csökken az expozíciós idő. Különböző típusai léteznek. Használják őket teljes vagy részletes állcsont-, színusz-, állkapocs-, állkapocsízület-, koponya- vagy koponyarész-felvételekre, csontsűrűség-meghatározásra. Mindezt különböző irányból, a célnak megfelelően készítik el.
Manapság leginkább az extraorális fényképek újultak meg, és kivitelezésük is gyorsabb, modernebb lett.
A koponya-távfelvételeken, vagyis a cephalometriás teleröntgenogramokon igen kicsi a sugarak széttérése, szinte már párhuzamosak. A fókuszfilmtávolság 1,5–4 m. Ilyenkor az arckoponyacsontok természethű nagyságúak. Általában a tervezésben és a fogszabályzásban vagy az implantológiában használják. Lehetnek elölnézetiek vagy oldalnézetiek.
