2024. május 4., szombat
KOSZTOLÁNYI SZÜLETÉSNAPJÁN

Kedves Dezső!

(Levél formájú fiktív beszámoló, melyből kiderül, mi történik mostanság: veled és velünk)

Legelőször is engedd meg, hogy kifejezzem örömöm azon tény okán, hogy hosszú évek, évtized óta az idén nem rajzoltak a felnőtt fejedet ábrázoló büszt orra alá Hitler-bajuszt.

Ha első gondolatod ezzel kapcsolatban az volna, hogy az orrod alá fekete filccel mindig, minden tavaszon odakerülő Hitler-bajuszt azért kaptad, mert a velünk együtt élők szerint te kokettáltál volna az ordas eszmékkel, sietek megnyugtatni Téged: biztos, hogy nem erről van szó! Szerintem, de kérlek, ez maradjon szigorúan köztünk, a frizurád miatt történt. Egyszerűen megindult a kezük, meglódult bennük a visszás csíny elkövetésének vágya. Nem vagyok biztos abban, hogy tudják: ki vagy Te.

Mielőtt úgy vélekednél, és ismerlek (ismerni véllek), tudom, hogy úgy vélekednél, hogy igenis a bajusznak köze van ideológiához, idegenkedéshez, más kultúra és nyelv iránti nyitottság hiányához, szeretném, ha figyelembe vennéd az időközben felhalmozódott időt és tapasztalatot, emellett pedig fájdalmas eltépettettésed ellenére is jó volna, ha nem maradnál annyiban, hogy bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán, ahol a tiéiddel azonosan lüktet a véred.

De megpróbálom az elejétől kezdeni, attól a pillanattól, ami felnőtt fejed büsztjének orra alá nem festette oda az idén tavasszal a Hitler-bajuszt. Az eleje pedig nem más, mint egy sokéves kezdeményezés eredményeképpen a (nem a te neved viselő) Gimnázium(od) elé egy egész alakos szobor odakerülése és a terecske rendezése: padok, szemeteskosarak, öntött tábla a büszt elé, amelyre (végre) odakerült, hogy ki állíttatta, mikor és miért, a klasszikus képzést idéző oszlopok, a tavaszt hirdető bársonykák, egy fekete kapu, akasztófának is szokták nevezni, és egy egész alakos, Csáth Géza szülőháza felé forduló, a Gimnáziumnak és a kapunak (akasztófának is szokták nevezni) hátat fordító szobor, a Gimnazista. A földön, hogy taposni és simogatni lehessen, letérdelni elé, öntött betűkből a neved. És hát, ugye, a kamerák, bekötve az igazgatói irodába.

Ez az állapot egy éve van így. Amióta így van, azóta sem a felnőtt fejed ábrázoló büszt, amely a terecske átrendezésének következtében már nem a szúrós bokrokba akadó használt kotonok, csipszeszacskók és cigarettás dobozok közül emelkedik ki, sem a fiatal, múlt század eleji diákot nem érte atrocitás, de más dolgok viszont nagyon is történtek.

A tiéid közül sokan nem örülnek annak a fiatal gyereknek. Mert nem néz ki jól. Csúnya. Nem hasonlít Rád. Mert általa megkettőződött a jelenléted. Mert egy fekete keret (akasztófa) van a háta mögött.

Éjszakák, amelyek nem hoznak álmot, mert küzdeni kell a szavakkal, vádakkal, utakra kényszerítenek, hiszen tudod magad is. Így az elmúlt egy évben sok éjszakán autóztam körülötted, figyeltelek az éj csöndjében, sétáltam feléd a nagyszünetben délelőtt és délután, lestem a padokon ülő arcokat, a cigaretták felszálló füstjét. És amit láttam, arról szeretnék is beszámolni Neked: éjjel gyakran előfordult, hogy a városban tartózkodó külföldiek a Gimnazistát átölelve fényképezkedtek. Külföldi színész-zenész népek lehettek, mivel ezt főként fesztiválok idején láttam. Máskor trénerkás fiatalok lapogatták a Gimnazista vállát és koccintották hozzá a Jelen pivót. Volt, amikor Lavot. Reggelente ott sorakoztak az üvegek. Viszont senki nem hugyozta le a szobrot, pedig nem mindenki tudja, hogy kamerák figyelik a történéseket, meg aztán szombat éjjel, mérgekkel a fejben, ez ugyan kit állítana meg? Uzsonnaidőben a Gimnazista fejét szokták viccesen megdörgölni, a hozzá vezető lépcsőkön ülni, csokis tejet inni és big szenyát enni.

Része lettél az egésznek, a cirill betűs városnak, benne vagy a svegában, Te, a jó korban lévő költő, akinek egy büsztje áll egykori iskolája előtt és a Gimnazista, aki nem Te vagy, de a lehetőséged, a bátorságod és ügyetlenséged, bizonytalanságod és vadságod.

És nem lettél része a tiéid világának, mert nevetséges, hogy kettő van belőled, mert nem nézel ki jól, és ott van a hátad mögött az akasztófa.

A fekete kapu, amely végigkísért a halálodig, a megemészthetetlen, a legfájdalmasabb, a határ, ami elválasztott szülővárosodtól, Anyikától, régi szerelmek emlékétől. Bár gúnyos szándékkal akasztották rá a szót, akik megtették, akasztófa, eltalálták a lényeget.

Ez most a helyzet velünk és Veled, kedves Dezső. Ami a rád való fizikai megjelenítés esztétikai vonulatát illeti, arról már mindent elmondtak a kritikusok (bár ugyanezek a másik utcán lévő, a földből előbukkanó, szemmel láthatólag merev görccsel küzdő bronz vízvezeték-szerelőt soha nem illették kritikával, amiképpen a palicsi parkban látható tamburást sem, gondolom, Piros Józsi elhúzhat a nosztalgiás naplementében Magyar László emlékével együtt).

Annyit jegyeznék csak meg, hogy az odafestett bajusszal tényleg hasonlítasz kicsit, de ezt csak Neked mondom, mások előtt sosem tenném, a Gimnazistának meg szerintem a hátsója meglehetősen méretes, de ezt sem mondanám el senkinek, meg végül is jó, hogy nagyot mutat a kizáró kapunak, miközben arcával Csáthot keresi az utca, az utcán túl felsejlő patika környékén.

Az jutott eszembe (csináltatok ilyen tréfákat, Rátok is ugrottak, magam sem várok mást): jó volna még egy szobor, az volna az igazi, ha három volna belőled, hiszen annyi az igazság, és a harmadikon Gézával lennétek, amikor még a Szent Teréz harangja zúgott a fületekben.