Nincs harmadik híd Szegeden. Csak metaforikus értelemben, mint pl. a „remény hídja”. És jó volna – Szilasi László könyvét olvasva folyton erre gondolunk –, ha az a „másik” Szeged sem létezne, amelynek utcáin Robot, Fondü Henrik, Engels, Márs, Droll, Angyal, Anna és az Új Fiú araszol valamiféle végkifejlet, többnyire a halál felé.
Hajléktalanokból álló csoport járja szakadatlanul, a vezérük, Robot (a „másik” történetben Foghorn Péter) által kidolgozott, következetes menetrend szerint a város utcáit. A regénybeli város terei, épületei és objektumai szinte teljesen azonosak, megegyező vonásokat és karakterisztikákat mutatnak valóságos referenciáikkal, a befogadó és a külső szemlélő mégis hárítja, megpróbál tudomást nem venni erről az alternatív városról, amelynek világában a nyomor, a bűn, a halál az úr, s ahol nem létező, csak metaforikusan igaz hidak omolhatnak össze és épülhetnek újjá.
A város polgárai úgy tesznek, mintha nem látnák, ha nem gyűlölik, akkor kerülik őket, mert egy félelmetes élet lehetőségét villantják meg előttük. Nosztávszky Feri, azaz Noszta, aki a történet belső perspektívájú elbeszélője (a hajléktalan csoport Új Fiú névre hallgató tagja), a végső lecsúszás állapotát a „saját történet” elvesztésével hozza összefüggésbe: „Nagyon hasonlóak voltak ezek az élettörténetek abban is, hogy rendkívül gyorsan amortizálódtak. Sokkal gyorsabban, mint maga az ember, aki megélte és mesélte őket. Szétolvadtak, megrohadtak, lekoptak, elfogytak. A történet levált arról, ami valójában történt, és az elmondása lassan nem szolgált mást, csak azt, hogy kivívjon legalább némi tiszteletet, megbecsülést, rangot abból, aki, bár pontosan ismeri ezeket a célokat, hiszen ha mesél, maga is éppen ezért teszi, hajlandó még meghallgatni.” (110)
A regény másik, eltérő, kezdetben szemlélődő perspektívájú – az utolsó fejezetből azonban kiderül –, maga is részvevő elbeszélője pedig a Noszta által Deninek nevezett Sugár Dénes, aki – (titkos)rendőri mivoltával összhangban – Damon Strahl néven is szerepel a történetben. Ő Szeged hajléktalan világának létrejöttét a társadalmi paradigmák változásával, a „fáziskéső” (ösztön)ember (az egyén) szabadságigénye és a modern társadalom profitirányultsága összeférhetetlenségével magyarázza: „De ahogy néztem akkor Fondü zsugorodó alakját az újrafestett boltívek alatt, arra gondoltam, hogy az efféle figurák többsége mégsem ennek a gyorstalpaló vadkapitalizmusnak, hanem a szocializmus korlátozottan fogyasztói, szabadságra nem nevelő, biztonságközpontú társadalmának a terméke. Egyszerűen nem készültek fel erre a másik világra, s ez az új világ sem készült fel rájuk, vagyis arra, hogy lesznek majd olyan részei, amit egyáltalán nem hat át a profit. Néztem Fondü hátát, ahogy a lepusztulás rétegrendje meg a sebek és betegségek hatalma alól sugárzik belőle valami. A lélek meg a társadalom gyógyászai ezt nevezik atavisztikus függetlenségigénynek. Profit nem kell neki. De a szabadság igen.” (306)
Noszta/Új Fiú sokáig az alternatív város életében Broken Buzzer néven ismert, rejtélyes grafiti-rajzoló személyével azonosítja létük nyelvi és képi kifejezőjét. „De volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy nem csak ő van velünk. Azt hittem, a Broken Buzzer is hozzánk beszél. Vagy akár értünk. Ráfújta ötszáz kukára, sorszámozva, hogy Ne kukázz!, alá meg azt, hogy az étvágy nem közöny. Egyszerű, kis tetteink jutalma, ragasztotta rá egy sötétített ablakú Navarára, a városháza kapujába pedig azt véste: és szolgáik prédájává lesznek. A Pláza üvegajtajára rágravírozta, hogy To Be or To Have, a Moszkvaiéra viszont azt írta, hogy Lost We Forget. Szerettem a Buzzert. Bíztam benne, hittem neki, szurkoltam érte. Tartotta bennem a lelket, majdnem annyira, mint Foghorn. Vártam a találkozást. Hogy akkor majd végre mindent megköszönhetek.” (255) A személyes találkozás azonban végsőkig kiábrándító és letaglózó erejű számára. Noszta rájön, hogy Broken Buzzer és a Műkorcsolyás Gyakorló, egy nyegle, városi jólvasalt ficsúr egy és ugyanazon személy. „Távol volt tőlünk ő is. Akár a piros pufajkás, szemüveges kis muki, abban a szarszínű társasházban. Vagy bárki más. Nem volt ő sem, sajnos, a helyünkben” – mondja. Vagyis az a szerep, amelyről azt hiszi, hogy lényege szerint a hajléktalanok életének „nyelvet és kifejezést adni” törekvését jelenti (a név jelentése is erre utalna: törött csengő? zümmögő?), csupán póz és üres szólamokkal telt. „Hagyjál engem békén, büdös ember. Menj te el innen” (256) – mondja neki a rajzoló, aki még véletlenül sem szeretne az általa „megszólaltatottakkal” egyenlővé válni.
Életüket, történeteiket igyekszik rögzíteni az időben Droll is egy kacatokból összetákolt fényképezőgép segítségével, úgy osztva be a rendelkezésére álló fényérzékeny filmtekercseket, mintha a filmkockák számával együtt peregne le, használódna el az életük is. Ezért meglehetősen takarékosan bánik az anyaggal. Ezek a dokumentumképek égnek el vele együtt, amikor feltehetően bűncselekmény, gyújtogatás áldozatává válik a környékbeli erdők egyik hajléktalantáborában. Egy fényképet azonban, amelyet a később meggyilkolt Annáról készített, mivel többen (Foghorn Péter, Nosztávszky és Damon Strahl) is látták, megtart magának az emlékezet. Ez a fénykép azonban egy másik, a hajléktalanregénybe ékelődő bűnügyi történet tárgyi reliktuma.
Noszta történetében saját és Sugár Dénes szólama mellett még két, a hajléktalansorsot értelmező szerep kap érvényt. Az egyik, a jelentősebb, kétségkívül Foghorn Péteré, amely – legalábbis az utolsó fejezet mindent visszájára fordító elbeszélői „csavaráig” úgy tűnik! – ezzel a létformával tökéletesen azonosuló szempont. A másik pozíció a távoli szemlélőé, az erkély magasságából letekintő „piros pufajkás” idegené, aki lehet maga a Damon Strahl szerepét teljesítő Sugár Dénes, de egy teljesen kívülálló, fölöttes elbeszélő épp úgy, mint az író maga, a történetekből regényt alkotó Szilasi. Ez ugyanakkor a befogadóéval, azaz az olvasóéval is teljesen megegyező látószög.
Robotot Noszta saját és csoportja megmentőjének tartja; az általa kidolgozott rendszer, a város tervszerű bejárását jelentő mozgás tartja őket hídon, „a remény hídjá”-n. Ahogy Robot/Foghorn átlépi ennek a hídnak a korlátait – akár úgy, mint Noszta elbeszélésében, amely szerint Robot öngyilkos lett, akár úgy, mint Damon Strahléban, aki szerint Foghorn csak megunta és kivonult ebből a világból –, a csoport összeomlik, sem a Robot kijelölte Új Fiú, sem az önjelöltként vezérré avanzsált Márs – a rendszerre történő intellektuális rálátás hiányában – nem képes életben tartani őket. A helyzetet ez a második, Sugár Dénes nevéhez köthető elbeszélés a következőképp értelmezi: „Nosztának meg a többieknek óriási szerencséjük volt, az az igazság: eljött értük Foghorn. Fondünek hála, megszerezték maguknak, és ő kiszabadította őket a túlzottan követelő, parancsközpontú és szabadsághiányos, bűnöző és antiszociális, csonka vagy teljesen hiányzó családjuk mintázatai közül, meg a paranoid, skizoid, skizotípiás, szociopata, borderline, passzív-agresszív személyiségükből, feltámasztotta őket a szociális halálból, visszarángatta őket a csúszós perem legszéléről. Mert amikor ezek a családról, rokonokról, barátokról, szomszédokról, ismerősökről levált társadalmi atomok szinte már teljesen magánzósan lebegtek a légüres térben, ő generált nekik egy mesterséges mikromolekulát. [...] Foghorn személye az övéi számára egyszerre pótolta az állami és önkormányzati gondoskodás minden elemében elfuserált rendszerét, meg a rendszerből hiányzó összes szaktudást, lelkiismeretet és pénzt. Szerencséjük volt. Egy ideig.” (304)
A regény utolsó fejezetében magát Damon Strahlként felfedő Sugár Dénes a nyugati társadalmak, míg Noszta a keresztény jótékonyság elve szempontjából értelmezi a magyar társadalom lecsúszottakhoz fűződő viszonyát:
Damon Strahl: „Odaát nincsen szükség ilyen hősökre. Kapnak a magukfajták kilencszáz eurót, meg adó- és adminisztrációmentes vállalkozási jogot ugyanakkora összegig, ha pedig teszem azt, az olvadó jég miatt délre, egészen Európáig szivárgó eszkimók túlságosan felszaporodnak, hát legfeljebb megemelik egy kicsit a betéti díjakat. Alacsony termetű, vaskos, nagyon fehér bőrű, kék szemű kis emberek. Valaha inuitok voltak. Egy család. Állnak a sarkon. Az apánál van egy kicsi, gusztusos szerkezet, azzal tömörítik az utcán merő jótékonyságból elhajigált sörösdobozokat. Estére megtelik a hátizsák. Egy nap többet keresnek, mint nálunk a havi átlagjáradék.” (Uo.)
Nosztávszky Feri: „Tároltak bennünket a rendszerek. Megmentették az életünket ma. Aztán holnap újra. Majd aztán megint. És közben tároltak, hogy megmenthessenek sorozatosan. Soha senki, egyetlen máltás, szocmuki vagy önkéntes civil segítő nem mondta, hogy legyen ma inkább valaki más keresztény, tegye a jót helyettem ezekkel ma valaki más, legyél nagyon aktív, mondjuk, például most te, városlakó polgártársam. Tették a dolgukat. De valahogy mégsem csinálták jól a jót. Nehéz volt tőlük bármit elfogadni. Lefelé adtak, mint a Mikulás. Vagy csak én felejtettem el, hogyan is kell elfogadni bármit. Ő úgy hallja, XVI. Benedek beszél a fejében, vagy maga II. János Pál. Pedig csak az önzetlenség mesterséges erénye zakatol benne.” (254–255)
Valószínűleg távoli analógia és túlzó is a szegedi hajléktalanok halál felé tartó araszolását és létük kilátástalanságát a haláltábor-regények hőseinek „sorstalanságá”-hoz (pl. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja) hasonlítani, de Robotéknak az életben maradásért, illetve az életben maradást lehetővé tevő ételadományért történő tervszerű „menetelése” eszünkbe juttatja, hogyan éli túl nap mint nap a halált Sukov fegyenc is a Gulágban, miközben már rég egyéni történet nélkülivé (egy másik, ismert táborregény kulcsszavával: „sorstalanná”) vált, akár a Szilasi-regény hajléktalanjai, s noha a hajléktalanlétet nem határolják szögesdrótok, a benne lévőknek épp annyira minimálisak a túlélési és szabadulási esélyei, mint a gulág-raboknak. Nyolcuk közül egyedül Nosztáért jön el, s menti meg az apja. Illetve: egy lehetséges második változat szerint Foghorn Péter hagyja el a társait, s veti le magáról Robot gúnyáit és lelki álarcát. De róla mindig is (Noszta meséjéből is) sejtjük, hogy nem egészen közülük való, nem azon a szinten mozog, mint ők, s társait sem azáltal sikerül életben tartania, hogy maga ereszkedik le hozzájuk, és lesz velük egyenlővé, hanem amazokat „görgeti föl” nap mint nap a saját szintjére. Ezért történik, hogy (Damon Strahl szerint) távozását, illetve (Noszta szerint) halálát követően a csoport fél év alatt végérvényesen lecsúszik és megsemmisül: „iszonyú gyorsan visszazuhantak a saját, igazi szintjükre” (344).
A harmadik híd azonban nem egyszólamú hajléktalanregény. Épp úgy bűnügyi regényként is értelmezhető; megoldásai (pl. a múlt képeit felvillantó kétszólamú elbeszélés eljárása, a történet lezártát érvénytelenítő nyitottság, Barták megölésének jelenetei etc.) egy bűnügyi thriller eljárásait hívják be a megértésbe. Autó gördül be a színre, amellyel a harmincéves érettségi találkozójára Pestről hazatérő egyik elbeszélő, polgári nevén Sugár Dénes érkezik a helyszínre. Ugyanezen a találkozón hívatlanul (hiszen a párhuzamos osztályba járt) megjelenik Nosztávszky Ferenc is – mint később kiderül –, elsősorban azért, hogy nyilvános elbeszélésével újraalkothassa saját történetét és identitását. Az érettségi találkozó idétlenségeit és képmutatásait megelégelve a két fiatalember kivonul a társaságból, s kezdetét veszi a hajléktalanregénnyel együtt szerveződő bűnügyi történet elbeszélése. Az elbeszélést életre hívó mozzanat Foghorn Péter hiánya, sorsa alakulásának rejtélye, a róla szóló tudás ellentmondásossága. Az elbeszélés kezdetén úgy tűnik, egyedül Nosztának vannak információi a történetről, ő az, aki a Foghorn-enigmát fel tudja oldani az olvasó (akinek semmilyen tudása nincs ezzel kapcsolatban), illetve az elsődleges befogadó, Sugár Dénes számára (akinek meg – kezdetben úgy tűnik – csak felületes információi vannak). Noszta meséjének végére az olvasó úgy érzi, betekintést nyert egy, a szegedi hajléktalanok világában történt rejtélyes kettős gyilkosság ügyébe, tudja már mi történt Foghorn Péterrel, miközben megismerte Szeged városának ezt a szociális értelemben vett másik „arcát”, a szegedi underground kultúrát. De amikor Nosztávszky Ferenc kilép a történetből, váratlan fordulat történik. Egyrészt Sugár Dénesről kiderül, hogy nem csupán egy másodlagos, szemlélődő elbeszélő, hanem azonos azzal a Damon Strahl nevű nyomozóval, aki a thriller egyik főszereplője, másrészt nyilvánvalóvá válik, hogy Noszta ismeretei a Foghorn-történetről csak egy bizonyos szintig érvényesek és nem egészen pontosak, harmadrészt – s ez a legfontosabb – az olvasó rájön, hogy egyáltalán nem egy, Szegedet alulnézetből bemutató hajléktalanregényt olvasott, amelynek meséjébe a két (egymástól nem független) gyilkosságot elbeszélő bűnügyi történet ékelődik, hanem épp fordítva: egy bűnügyi regényt olvasott, amelynek eseményei egy bizonyos ponton áthelyeződnek oda, s összefonódnak a szegedi hajléktalanok világával. Ekkor derül ki, hogy ennek a regénynek valójában Sugár Dénes/Damon Strahl a mindentudó elbeszélője, s a cselekményszálakat mozgató főszereplője is.
Ebben a világban – a bűnügyi történet karakterisztikáinak megfelelően – senki sem azonos önmagával, mindenkinek két neve és élete van. Engels, Márs, Fondü, Droll, Angyal és Anna már elvesztették (vagy nem is volt nekik) egyedi történetük; valódi nevük már csak kellék, nyilvántartásokban, illetve majd a halotti bizonylatukon, az urnatáblájukon szerepel. Valamennyien egy másik történetből vették át álneveiket, amelyek azonban – az ideológiák szavatosságának megfelelően – érvényüket is veszthetik. Engels, Márs, Fondü Henrik korábban – a rendszerváltás előtti emblémák érvényében – Engels, Marx és Lenin névre hallgattak, majd – mint a szocializmus termékei – módosították a kompromittálónak tűnő nevet; Engels kivételével, de ő sem a szocializmus atyját megnevező, hanem az „angyal”-jelentés miatt tartja meg pszeudonimjét. Fondü Henrik a Henry Fondához való állítólagos hasonlósága alapján, Droll néni Karl May Az ezüst tó kincse című regényének – feltehetően a filmváltozatból ismert – szereplőjéről kapta a nevét. Neki is, mint a filmbeli trappernek, van egy istápoltja a fiatal Angyal személyében. Angyal férfiszépség, az állami gondozás „vetette ki” magából, így került az utcára. Valódi neve: Lúdas János. Az angyali szépség és ártatlanság jelentései mellett a kópé szegénylegény figuráját, illetve egy ismert bűnügyi filmsorozat főszereplőjét is beidézi a szövegösszefüggésbe. Anna (ugyancsak állami gondozottból lett hajléktalan) az eredeti nevét viseli, jelentése mégis többlet, hiszen ő lesz az, aki áldozattá válik az ügy érdekében. A szexuálisan frusztrált, a szürkegazdaságban és az alvilági fehérgallérosok között Sertésnek nevezett Barták megöli, amikor rájön, hogy kitartottja Robottal is szerelmi viszonyt tart fenn, mi több, a férfi használja a lánynak adományozott bankkártyát. A Noszta által ismert változat szerint Robot/Foghorn Péter addig él, amíg le nem leplezi és meg nem öli Bartákot. Itt a bűnügyi film logikája és hatásmechanizmusa érvényesül, az alvilágnak a hétköznapitól elütő értékrendje, hiszen sem Robotot, sem Damon Strahlt, aki nyomozótisztként segít neki a bosszú végrehajtásában, nem tekintjük sem gyilkosnak, sem bűnözőnek. Mi több, a jogos elégtétel gondolata fűződik tettükhöz. Sugár Dénes története azonban másként ér véget. Ezek szerint nem – a Sertés gonoszsága és cinizmusa láttán lebénult – Robot, hanem ő, Damon Strahl öli meg Bartákot. Nevének, amelyet valamelyik nyugati országban történt kiképzése alatt vett fel, ugyancsak van többletjelentése; az alvilágiak „végzeté”-nek értelmét hordozza magában. Jelenléte és részvétele a bosszúban első pillantásra illogikusnak tűnik, felmerül bennünk a gondolat, egy hivatásos és jól kiképzett rendőrnyomozó miért nem viszi törvényes útra az ügyet. Noszta véleménye, miszerint Robot úgy gondolja, a börtönben Barták – mert beletörődne és megszokná – nem szenvedne eleget, nem tűnik túl meggyőzőnek. Hacsak nincs ebben a történetben még egy csavar! S minden kétséget kizáróan van.
A bűnügyi regény valódi tárgyát ugyanis nem Szeremlédy Anna hajléktalan lány megölése, és a szerelme, Robot, ugyancsak hajléktalan utcazenész bosszújának a története képezi, hanem a szervezett bűnözés elleni küzdelem, amelyben a helyi hatalom korrupt hivatalnokai, fehérgalléros bűnözők, orgazdák és bérgyilkosok játszanak szerepet. Ezt sejteti több, korabeli, valóságos bűnesetre (pl. Clodo ügy) történő utalás, s ezért ékelődik a történetbe a bérgyilkos Nyest ügye, akiről – noha Damon Strahl csak halványan sejteti – úgy véljük, a város hajléktalanoktól való megtisztítására bérelte fel a helyi maffiózó hatalom. És ebben a történetben Foghorn Péter, azaz Robot nem hajléktalan utcazenész, hanem a hajléktalanok közé beépült rendőrségi ember, aki rájön arra és leleplezi, hogy ki mozgatja a háttérből az alvilági szálakat, miközben a leleplezés érdekében felhasználja Annát, aki iránt férfiként sem közömbös. Ám hibát vét, miáltal kiszolgáltatja a lányt Bartáknak. A személyes és titkos bosszú ezen a szinten nyer értelmet.
Nosztának igaza van abban, hogy Robot meghalt. De csak metaforikusan. Jelenléte ugyanis egyfajta remény-hidat jelentett a hajléktalanok között, azt a reményt tartotta fent bennük, hogy mégiscsak létezhet egy hidat is magában foglaló útvonal, amelynek felépülése révén lehet visszatérés a jólvasaltak társadalmába. Amikor Robot leveti magát erről a híról, vagyis küldetése értelmét vesztve, magára hagyja a hajléktalanokat, számukra tényleg halottá lett, s maguk is halottak, hiszen nincs többé, aki felgörgesse őket a szellemi értelemben vett életminimum alatti állapotból. Vagy tényleg meghalnak – mert nem védi meg őket Foghorn jelenléte –, mint Droll, akivel feltehetően Nyest és köre végez. Foghorn Péter – Damon Strahl csak az olvasónak szánt (tehát Noszta hallótávolságán kívül eső) elbeszéléséből tudjuk – álnéven, visszavonultan él valahol a városban, az elvégzett munka jutalmául kapott garzonban a lapostévéjével. Sugár Dénes azonban csak az olvasót avatja be ebbe a történetbe: „[...] megfogadtam, hogy nem fogom Nosztát megfosztani az idoljától, nem fogom neki elmondani, hogy Foghornnak ő Barták halála után többé eszébe sem jutott. Az meg különösen nem, hogy meg kellene ölnie magát. Szó sem volt semmi ilyesmiről. És azt sem fogom elmondani Nosztának soha, hogy mennyire elunta már addigra Foghorn az ő legendás Robotságát...” (345)
A hivatalos kultúrával szemben kialakult életformáival és értékrendjével A harmadik híd egyszerre emlékeztet a Szelíd motorosok, Dannis Hopper kultuszfilmjének világára, illetve – a beépített zsaru szerepe és szerelme története révén – a Halálos iramban című 2001-es (később több részessé nyúlt), Rob Cohen rendezte ismert amerikai akciófilmre.
Megfejtendő enigmákkal, kulturális kódokkal és utalásokkal – a szó pozitív értelmében – alaposan megpakolt könyv Szilasi László A harmadik híd című regénye.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
