Jó néhány éve már annak, hogy a tévében vígjátékot nem nézek. Moziban meg végképp. Pedig régebben szerettem a műfajt. Ám amióta olyan abszurd a világ, amilyen, joggal állítható, hogy egyetlen film sem tudja fölülmúlni a valóságot. Negyvenen túl kicsit megkeseredett, házsártos és szúrós az emberfia. Kevés örömbe botlik. Azt a kicsi jó kedvét meg kár elrontania mindenféle fércmű, limonádé megtekintésével, amikre a komédia minősítést odabiggyesztik. Éppen ezért egy nem túl titkos „halállistám” van, amin azok a nagy nevettetőknek kikiáltott színészek kaptak helyet, akiknek ha a főcím után megjelenik a nevük, undorral nyúlok a távirányítóért. Nekem is csak egy időm van. Ne rabolják akárkik.
A minap szóltak, hogy ha mégis habkönnyűn szórakozni akarok: lesz kacagás. A szabadkai társulat érkezik vendégszereplésre Magyarkanizsára. Az előadás föl is ébresztette a kíváncsiságomat. A Pálfi, Szőke, Mezei szerzői trió nem nyúlt bizalmas homályok mélyére, amikor az oktatást, az iskolarendszerünket, a társadalomnak e régtől fogva lázas betegét sajátos eszközökkel a színpadra álmodta. Nincs olyan, aki ne tudna egy-két hajmeresztő történetet a témakörben. Annak idején – némely kiváltságoshoz hasonlóan – nekem is volt szerencsém belülről megtapasztalni az ellentmondásait. Gyakorló szülőként meg napi szinten szembesülök a vircsafttal. Ha valami kéretlenül is kínálkozik a fonák példák bemutatására, görbe tükörért kiállt: az a sokat emlegetett oktatási rendszerünk. Jó adag várakozással, enyhe izgalommal lestem hát, ugyan mi sül ki az alapötletből két fölvonás alatt.
A fölütés mindjárt erősre sikeredett. Híres Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert maliciózus véleménye a múlt század harmincas éveiben fogant ugyan, de annak összes meglátása máig érvényben maradt. Értekezése az egyedi gondolkodás, a kreativitás rovására intézményesített tanítás, a magolás kártékony szerepéről szólt. Az alaphang megfogant. Az előadás vezérgondolata minden nézőben jó előre tudatosítva lett. Akinek esetleg még ezek után is döcögve járt volna az agya: az első húsz percben egészségére majdnem káros dózisban kapta a jelképek, utalások tömkelegét, általában gyengéd gonoszsággal megspékelve, sok szenvedéllyel, zenés körítéssel, ahogy illik. A megjelent – zömmel pedagógusokból verbuválódott – nagyérdemű vette az adást. Megvidámodtak a széksorok. Bennem viszont moccant egy gyanús sejtelem, hogy itt valamiféle leszegényített Pink Floydra hajazó művészi adaptációt kényszerülök megtekinteni, ahol a már szépen megágyazott tárgykör mellett majd A fal adja a másikat. Mindenesetre igyekeztem az obligát tárgyilagosság mezsgyéjéről követni a produkciót, és az első fölvonás végén mondhatni erősebb fönntartások nélkül indultam friss levegőt szívni. Még az sem rontott a hangulatomon, hogy a műnek ürügyként kerettörténetet adó tanfelügyelői látogatás olyannyira gyengére sikerült, mint valami padláson lelt fotó szujos foglalata. Sebaj! A mozaikszerűen fölvillantott szcénákból eleinte dőltek a poénok, s mivel az egész előadás ilyen rövidebb-hosszabb, lazán, de inkább sehogy se összeilleszkedő jeleneteket foglalt magába, a szereplőkre rótt karakterek sokasága miatt jobbára az összhatás, a csapatmunka uralta a játékszínt, nem a színészek egyéni teljesítménye. Róluk több szó most ne essék. Hozták a kötelezőt: mondaná a megboldogult Szödör Fábrisunk.
Sajnos lett második felvonás is. Akkor viszont zuhanórepülés-szerűen változott a kedélyem. A fél órával korábbi poénok, képek, fordulatok rendre ismétlésnek hatottak. Fogyott a szufla a mondandóból. Ismerik azt a kínos érzést, amikor egy társaságban, valaki jópofának vélve magát, zsinórban a huszadik viccét próbálja elsütni? A hiátust érezhették a darab szerzői is, akik a folytatásban az elerőtlenedő produkcióba belegyömöszölték a mára divatossá vált obszcenitást. Az időnként beékelt líraibb, már-már megrendítő fogalmazás-részletek meg olyannyira nem illettek az előadás hangnemébe, hogy eleinte heherészett rajtuk az értetlenkedő publikum. Azon sem árt elmélázni, hogy a trágárság nem föltétlen jelent egyet a szókimondással. Karinthy, Márai, Molnár vagy Nagy Endre alpáriság nélkül is tudtak kőkemények lenni. A darab érdemi üzenetét megfogalmazók láthatóan nem tudtak kitörni a csonka család, apu külföldön robotol, a szomorú kiskutyám a legjobb barátom kliséből. Feszengve bár, de néztem a színpadi vergődést. Nevettem, mint akinek kötőtűvel böködik a hátát, hogy aztán a rúdtáncos jelenetnél végképp kezembe temessem az arcomat.
Az ígéretesnek indult próbálkozás levizsgázott. Pedig mennyi mindennel javítható lett volna! Ismétlés lesz belőle, nem vitás. Ha viszont most tavasszal kéne osztályoznom a produkciót, mint régi jó tanárunk tette: reszketeg hármas alá taksálnám.
