Ahogy megérkeztünk Isztambul óvárosába, annak is a tulipánokról elnevezett, Laleli negyedébe, alig haladtam félutcányit, máris bár öt utcai árust láttam, akiknek nem volt egyéb portékája, csupán rengeteg széles, áttetsző és barna ragasztószalag halmozódott előttük. Nyomban gondolkodóba is estem, ugyan miért lehet ennyire kurrens áru a dobozok lezárására szolgáló termék. Hamarosan rájöttem, majd később elmesélem. Nem csupán Laleli, hanem egész Isztambul tulipánoktól pompázik, ami a pálmafák kontrasztjával elég fura látványt nyújt, miként maga a város is kontrasztos mind építészetileg, mind a populáció tekintetében. S miként minden második épület előtt ácsorog egy ragasztóárus, úgy minden sarkon heverészik egy-egy macska, kutyát mindössze egyet láttam, az is egy turista ölebe volt. A macskákra még visszatérek, előtte azonban igyekszem összefoglalni utazásom indokát.
A nejemmel évente többször megfordulunk Szigetváron, magában a várban is, amely múzeumként őrzi Zrínyi Miklós bán és katonái emlékét, akik 1566 augusztusa és szeptembere során az utolsó szálig odavesztek az oszmán haderő ostroma alatt. A török császár, I. Szulejmán, a dicsőséges, aki maga vezette hadait, betegségben elhunyt a harci táborban, amit vezérei a győzelemig titokban tartottak. A főkapitány és 2300 katonájának több mint egy hónapon át tartó oroszlánküzdelmét megörökítő Szigeti veszedelem eposz tartalmára új fényt vet a várlátogatás, a hősi ének képzeletet megmozgató dimenzióinak és a belső vár tényleges kiterjedésének összevetése, ahonnét Zrínyi a biztos halál tudatában maradék katonáival kitört, hogy a törökök lekaszabolják őket, visszarántja a képzeletet a valóságba.
Éppen a dimenziók kérdése ösztökélte útra kelésünket. Föl nem tudtam fogni, hogyan jutott el isztambuli palotájából a Bécs ellen induló török császár halála helyszínéig, ami a jelenlegi közúti hálózaton is, aminek java része autópálya, legalább másfél ezer kilométerre esik egymástól. Hogyan vonulhatott az oszmán hadsereg, hogyan kommunikáltak ezen az irdatlan távolságon, mekkora lehetett a sereget kiszolgáló hadtáp, hogyan közlekedhetett? Persze ezek a tépelődések ki is mentek volna a fejemből, ha nincs a Szulejmán császár udvari életéről szóló filmsorozat körül kialakult őrület. Ez adta a végső lökést, hogy ha már a Dicsőséges nem sajnálta a fáradtságot és felkereste vidékünket, én se legyek rest egy viszontlátogatás erejéig.
IRÁNY ISZTAMBUL!
Nem olyan távolságról indultunk, mint négy és fél évszázaddal korábban a Dicsőséges oszmán uralkodó, de így is 1300 kilométer út állt előttünk. Zomborból személygépkocsival utaztunk Újvidékig, onnét kisbusszal Belgrádig, a fővárosból pedig turistabusszal folytattuk az utat, ami során Paraćinban, Nišben, Pirotban is vett fel utasokat. Három-négyórás szakaszok után pihenőt tartottunk, ilyenkor a nyolcvan utas megrohamozta az illemhelyet, illetve olyan ádázul dohányzott, mintha hosszú merülés után levegőért kapkodna. Egyéb utazásaim során is szemrevételezem a WC-k állapotát, amiből igyekszem kikövetkeztetni a higiéniai szokásokat. Első megállónk Ćuprijánál volt, egy nemzetközileg ismert kőolaj-forgalmazó cég töltőállomásán. Az illemhely tágas, patyolat tiszta, a szappanadagoló, a kézmosó szenzorral működik, és mindenütt ott a többnyelvű fölirat, ami figyelmeztet, hogy a WC-t olyan állapotban kell hagyni, amilyenben találtuk. Használata ingyenes. A következő megálló már jóval délebbre esett, ugyanazon cég kútjánál, az illemhely itt is tágas, majdnem tisztának mondható, de meglepetésünkre a női és a férfi részben is a fülkék guggolósak, ami eléggé groteszknek tűnik egy ultramodern benzinkúton. Dimitrovgrad előtt egy pihenőhelyen már nem lepett meg a guggolós WC, az elhanyagoltság, és az sem, hogy fizetős az illemhely. Milyen állapotok várhatnak ránk Törökországban? Hát, nem olyanok, mint amilyeneket országunk elhagyása során sejteni véltünk.
HATÁRÁTLÉPÉSEK
Különös, hogy ha személygépkocsival lépünk be egy uniós ország területére, többnyire kedves, vagy ha nem, akkor bár nem mogorva a határátkelő személyzete. Ha viszont busszal… Kilépéskor a szerb oldalon se útlevélkezelőt, se vámőrt nem láttunk, az idegenvezetők begyűjtötték az útleveleket, majd visszaadták. A bolgár oldalon viszont mindenkinek egyesével kellett a belépést engedélyező pecsételő elé járulni, aki méla undorral, szó nélkül, mosolytalanul kezelte az útleveleket, mintha csak konzerveket pakolna. Tekintettel, hogy éjszaka értünk a bolgár határra, csak visszafelé tartva, napközben fedeztem föl, hogy milyen rafinált a vendégfogadás. A buszsávot rácskerítés választja el az átkelő többi részétől, a rácsok tetején az utasok felé görbített vaspálcák veszik el a kedvét annak, aki éppen át szándékozna mászni a rácson. Az őrbódé felé haladva, ahol szemrevételezik úti okmányainkat, a rács egyre közelít az épület falához, így a tömeg észrevétlenül libasorba kényszerül. Nem egy épületes élmény.
Bulgárián éjszaka vágtunk át, nem sokat láttunk belőle. Az megdöbbentett, hogy az ország fővárosa körött nincsen elkerülő út, hanem végig kell robogni Szófián. A szemérmes közvilágításnak köszönhetően láttam néhány impozáns, a XIX. század végén, XX. elején készülhetett épületet, monumentális szobrokat, rém ronda panelházakat, vegyesen. A török határt pirkadatkor közelítettük meg. Olyan lepusztult, elhagyott iparnegyedek mellett haladtunk, ahol gond nélkül forgathatnának filmet a porig bombázott Drezdáról. A határátkelő óriási, mi a 76. kapun léptünk ki Bulgáriából. A kamionok mégis tömött sorokban várakoznak, és ami fölösleges a kamionban, a sofőrök egyszerűen kidobják az ablakon, ott, ahol éppen állnak, nem kupacokban, hanem hegyekben áll a szemét, amit szemmel láthatólag senki se takarít. Ráadásul maga a határsáv is úgy néz ki, mintha folyamatosan építenék és rombolnák. (Folytatjuk)
