Szarajevóba vezet Ferenc pápa nyolcadik külföldi útja. Hétvégi látogatásának célja a béke, a testvériség és a vallásközi párbeszéd megerősítése a még mindig komoly gondokkal küszködő, háborús traumáktól szenvedő Bosznia-Hercegovinában. Az út mottóját („Béke veletek!”) azonban nem biztos, hogy mindegyik helybeli elfogadja. Sőt, lehet, hogy többen inkább elutasítják, mert más céljaik vannak. Az is valószínű, hogy sokan be sem engednék Boszniába a katolikus egyházfőt, a harciasabbak pedig talán le is lőnék.
A múltbéli tapasztalatok mindenesetre óvatosságra intenek. II. János Pál pápát 1997 áprilisában „valakik” fel akarták robbantani szarajevói látogatásakor. Az időben felderített pokolgépek vélhető telepítőiről és a merénylet kitervelőiről sokáig csak találgattak a szakértők. A hatóságok pedig igyekeztek kisebbíteni az ügy jelentőségét.
Munir Alibabić, a boszniai titkosszolgálat volt vezetője azonban 2002-ben nyilvánosan beszélt arról, amit már többen sejtettek. Elsőként, és az ügy jó ismerőjeként azt mondta: iszlám fundamentalisták (mudzsahedinek) készítették elő a merényletet. Azok a fanatikusok, akik már az 1995-ben befejeződött háború utáni két évben több keresztény vallási objektumot repítettek a levegőbe Közép-Boszniában és Szarajevóban.
A volt Jugoszláviában sokfelé éltek muszlimok. A legnépesebb közösségeik a köztársasági státuszú Boszniában és Macedóniában, a Szerbia tartományaként működő Koszovóban, valamint az ugyancsak szerbiai Szandzsákban és Preševo-völgyben alakultak ki. A jugoszláviai muszlimok nagy többsége békés, világi életmódot folytatott, bár akadtak közöttük olyanok is, akik a radikális vallási nézetekhez és áramlatokhoz vonzódtak.
A régióban élő muszlimok jó részének radikalizálódása a boszniai háború 1992-es kirobbanásakor kezdődött, a közösség tagjaival szemben elkövetett véres atrocitások hatására, és a megsegítésükre érkező külföldi iszlám fanatikus harcosok „közbenjárására”. A folyamat azóta sem zárult le; a probléma pedig már nem csak a jugoszláv utódállamokban okoz fejfájást, hanem külföldön is.
Az elvakult iszlamisták térnyerésének veszélyeire azonban már a délszláv háborúk előtt figyelmeztetett néhány hazai és külföldi szakértő, továbbá egy-két politikus. Antall József néhai magyar miniszterelnök röviddel Jugoszlávia összeomlása (szétzúzása) előtt felhívta a Nyugat figyelmét arra, hogy az országban rengeteg muszlim él, és az ellenük irányuló erőszak teljesen felboríthatja eddigi életmódjukat, megváltoztathatja magatartásukat. Ennek pedig rossz vége lehet egész Európára nézve.
Intelmeit nem vették komolyan. A radikalizálódás fokozatait Antall nem jósolhatta meg, de az biztos, hogy jól látta a veszélyt. Boszniába ugyanis hamarosan megkezdődött a fanatikusok beáramlása, akik egy része Afganisztánban (a szovjet megszállók elleni háborúban), vagy más harctereken edződött. Az iszlám legkonzervatívabb tanításait is hozták magukkal. Főleg nekik „köszönhető”, hogy a lakosság azóta rendszeresen találkozik olyan kifejezésekkel, amelyekről korábban nem is hallott. Így ma már eléggé világos fogalma van arról, hogy a szélsőségesen konzervatív és intoleráns tanok hirdetőiként a vahabiták és a szalafisták mit is akarnak, s mit jelent például a saría/sería (vallási törvénykezés) szerint élni.
A háború után sok külföldi muszlim harcos Boszniában maradt, ahol állampolgárságot kaptak, családot alapítottak, zárt közösségeket alakítottak ki; egymással is kapcsolatot tartanak, de közel-keleti gyökereiket sem vágták el. Ilyen közegben gyorsan gyökeret vertek a szélsőséges nézetek, s elburjánzott a vallásos megszállottsággal párosult militarista erőszak. Mindez szélsebesen átterjedt Koszovóba, Szandzsákba és a többségében muszlim albánok lakta Nyugat-Macedóniába. A nemzetközi iszlamista terrorhálózatok számára ezzel meg is teremtődött az ideális terep az utánpótlás toborzásához. A balkáni iszlám fanatikusok darázsfészkeiben kedvükre válogathatnak.
Nászer bin Ali al-Anszi, az al-Kaida arab-félszigeti ágának (AQPA) – áprilisban Jemenben likvidált – hadműveleti főnöke szintén Boszniában kezdte, ahol az iszlám országokból érkezett önkéntesek csapatában harcolt a bosnyákok oldalán a horvátok és a szerbek ellen. Neve az év elején vált világszerte ismertté, amikor vállalta a felelősséget a Charlie Hebdo szatirikus lap párizsi szerkesztősége ellen januárban végrehajtott vérfürdőért. Az AQPA-tisztségre Bin Laden terrorista vezér nevezte ki, akit Afganisztánban ismert meg.
A délszláv térségben élő muszlim fiatalok közül többen a közel- és a közép-keleti háborúkban igyekeztek bizonyítani, esetleg harci tapasztalatot szerezni, hogy azután ki tudja, hol (esetleg valamelyik terrorcsoportban) hasznosítsák ismereteiket. Szélsőséges iszlamista mozgalmakhoz csatlakozva sokan küzdöttek közülük az amerikaiak ellen Irakban és Afganisztánban, de legalább ennyien vesznek részt jelenleg is a szíriai belháborúban.
A balkáni muszlim fiatalok között szép számmal akadnak olyanok is, akik nem vallási meggyőződésből, vagy lelkesedésből mennek harcolni. Hadba vonulásuknak prózai okai vannak: a térséget, ahol élnek súlyos gazdasági és szociális problémák terhelik, nincs se munka, se megélhetési lehetőség, ezért zsoldosként próbálnak pénzt keresni Szíriában, Afganisztánban, vagy másutt.
A legelszántabbak meg sem állnak az Iszlám Állam (IÁ) által Irak és Szíria egy-egy részén működtetett terrorállamig (kalifátusig). A titkosszolgálatok szerint Koszovóból, Szandzsákból és Macedóniból is csatlakoztak már muszlimok a kalifátus hadseregéhez.
Boszniáról nem is beszélve. Sőt, ebben az országban egyesek már nyíltan szimpatizálnak a vadállati kegyetlenségéről és brutalitásáról elhíresült IÁ-val. Az év elején Gornja Maoča északkelet-boszniai faluban ezt úgy demonstrálta egy fanatikus, hogy a házára kitűzte a rettegett, de senki által el nem ismert közel-keleti „állam” fekete zászlaját.
A félelmet keltő jelkép – nyilván rendőrségi utasításra – gyorsan eltűnt az épületről. A vakhit és a vallási radikalizmus azonban maradt, a belőlük táplálkozókkal együtt.
